Prelude

[HÁTTÉRZENE]

A templom kiürült a szertartás után, a kellemes félhomályban tömjénfüst töredék foszlányai szálldostak alig érezhetően. A padsorokban egyetlen alak ült csak, a hátulsó sorok egyikében, akinek idegenségét olyan is elsőre megmondta volna, aki életében először jár katolikus templomban.

Az alak mintha némileg sötétebb lett volna, mint azt a fényviszonyok lehetővé tettek, ösztövér árnyékként magasodott a padok között, széles karimájú kalapja méretes árnyékot vetett a sorokra. Már több mint negyed órája volt, hogy a fél tizenegyes mise után az utolsó hívő is elhagyta a templomot, de az alak, mint egy vészjósló vízköpő, őrizte a helyet – vagy várt valamire.

Nem kellett sokáig várnia. A sekrestye ajtaja kinyílt, meleg, arany fénypászmát vetve az oltárra, és kilépett rajta egy kinyúlt, agyonmosott, fekete pulóverbe és egyszerű farmerba öltözött férfi. A pap volt, aki az iménti szertatást vezette. Térdett hajtott a tabernákulum felé, amikor elérte a templom főhajójának hossztengelyét, majd határozott léptekkel a várakozó alak felé sietett. Középtermetű, jókötésű, fekete hajú és szemű férfi volt, harmincas éveinek végefelé. Mozgása könnyed volt, mégis határozott, olyasfajta emberé, aki tudja, miféle erők és felelősségek birtokosa. Mikor elért a padsorig, megállt, és végignézett a férfin, aki mereven az oltárt fixírozta tekintetével. A jövevény arca, mint az egész férfi maga, hosszúkás volt és vékony, ráncos és viharvert, ugyanakkor karizmatikus, s ha lehet mondani, jelentős. Valahol hatvan és hetven között lehetett, de igen jól tartotta magát. A tartása egyenes volt, és tekintetét nem szennyezte be az ekorú emberek fáradtsága. Ami a szemét illeti, a legkülönösebb a férfi tekintete volt. Mélyen ülő szemei voltak, és a busa, őszes szemöldökök alatt a szemei mint egy-egy izzó parázs darab világítottak a kalap tenyérnyi széles karimája alól. A legtöbben hátrahőköltek volna a látványtól, de a pap meg se rezzent – szemlátomást ismerte a jövevényt.

- Rook, az ég áldjon meg, vedd le a kalapodat, ez Isten háza! – szólt rá korholóan.

Az - egy töredék pillanatnyi hatásszünetet követően - kényelmes mozdulattal megszabadult különös szabású, széles karimájú bőrkalaptól, és udvariasnak szánt mosolyt villantott a papra.

- Mindig elfelejtem, bocsáss meg… Ezek a fiatal vallások, meg a buta szabályaik, tudod… - és a mosolya egy pillanatra kisfiús vigyorba torzult, amitől az arca egy pillanatra meglepően emberivé változott. De a pillanat hamar elmúlt, és az ábrázata hamarosan ismét a korábbi állapotba rendeződött vissza, ami hasonlított az oszlopok mellett sorakozó gótikus apostolszobrok komor arckifejezésére. – A segítségedet szeretném kérni, Vigil. Fontos.

A pap megcsóválta a fejét.

- Persze, hogy fontos… - mondta némi éllel – gyere velem, inkább a sekrestyében beszéljünk! – azzal hátralépett, és karjával a nevezett helyiség felé intett. Az idősebb férfi olyan kígyósima mozgással állt fel és lépett ki a főhajóba, mintha legalább harminc évvel fiatalabb lett volna annál, mint amit mutatott. Egy szűk fejjel volt magasabb a papnál, hosszú, lábszárközépig érő bőrkabátot viselt, ami igen különös választásnak tűnt a késő júliusi hőségben.

Ahogy a szentélybe értek, a pap ismét térdet-fejet hajtott az oltáriszentség felé, Rook viszont csak egy kurta biccentéssel rótta le kegyeletét. A sekrestye egy a szentély oldalából nyílott kis faajtóból nyílt, Rook orrát most erősebben csapta meg a templomban csak kósza foszlányokban lengedező törvényfüst. Önkéntelenül eltüsszentette magát.

- Egészségedre – szólt a pap. – Ugye tudod, miért használjuk a tömjénfüstöt? – kérdezte meg némi kajánsággal az  idős férfit.

- Tudom, az ártó szellemek ellen. De biztosíthatlak, egyet sem hoztam magammal – a hangja olyan száraz és recsegős volt, mint az évezredes pergamen. A pap elmosolyodott, majd megkérdezte.

- Tehát mi kéne, miért jöttél?

- Alyssáról és Erikről van szó, Frank Lenox gyermekeiről…

- Igen? – kérdezett vissza Vigil atya, és előbbre dőlt a székén.

Rook szemlátomást küzdött azzal, hogy miként fogalmazza meg kérését a mindenki számára legelfogadhatóbb formában.

- A segítségedre és… az áldásodra volna szükségem. Nem nekem, nekik. – tette hozzá gyorsan, mintegy mentegetőzve.

- Ó, igen, mindig is jobb voltál a holtak, mint az élők felkutatásában – mondta mosolyogva Vigil atya – És mivel tudnál te segíteni nekem, pogány testvérem?

- Mire volna szükséged? – kérdezett vissza Rook, gyorsabban annál, mint amennyi időre egy átgondolt döntésre szükség lett volna.

A pap ismét elmosolyodott, de immár nyoma sem volt a hangjában gúnynak vagy csipkelődésben.

- Egy régi barátnak szívesen megteszek egy ilyen apróságot. De ha már megkérdezted, a környéken vérszívó férgek telepedtek meg, és zaklatják a nyájamat. A jó pásztor pedig…

- „A Jó Pásztor életét adja a juhaiért”… Nemde ezt mondja az Írásotok? Azért csak nem vagy ennyire elkeseredett? Vagy elpuhultál volna? Mikor utoljára találkoztunk, még elég jó karban voltál. Csak nem te is öregszel? – Rook nevetése épp olyan száraz és porzó volt, mint a beszédhangja.

Vigil atya gúnyos kacajt hallatott, majd türelmetlenül legyintett.

- Bagoly mondja… Szó sincs róla. De ha már így felajánlottad, gondoltam segíthetnél. Elvégre mégiscsak nagyobb gyakorlatod van… A régi szép idők emlékére, mondjuk.

- Áll az alku – vágta rá Rook, szemlátomást örülve annak, hogy ilyen könnyen megúszta.

- Jól van – mondta a pap, majd felállt és az egyik nagy, a padlótól a plafonig nyúló szekrényhez lépett. Egy hófehér miseruhát, és egy vörös-arany stólát vett elő és gyakorlott mozdulatokkal magára öltötte.

- Kérlek, légy olyan jó és győződj meg róla, hogy a kapu zárva van-e. Nagyon nem lenne jó, ha pont most ránk nyitnának - mondta, azzal visszaindult a szentélybe.

Rook öles léptekkel szelte át a templom alig harmincméternyi hosszát. Mire visszatért, Vigil atya már előkészült: az oltár hófehér, bíborvörös kereszttel és IHS monogrammal díszített terítővel volt letakarva, rajta kereszt alakban négy ezüst füstölőszelence, illetve oldalt egy szintén ezüst szenteltvízszóró.

- Milyen fókuszt tudsz adni? - kérdezte az oltár ellentétes oldalán álló Rookot a pap. A férfi a bőrkabátba nyúlt és előhúzott egy kissé már gyűrött és viseletes fényképet. Vigil atya futólag rápillantott: egy tizenkétéves-forma fiú és egy két-három évvel fiatalabb lány volt a képen, amint édesapjukba kapaszkodva nevetnek a kamerába. Vigil ismerte az apát. Elkomorult a tekintete.

- Megteszi - mondta, és a képet a füstölőtartók kijelölte kereszt metszéspontjára helyezte.

- Tudok esetleg segíteni? – kérdezte Rook.

- Hiszel az Egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében? - kérdezett vissza Vigil olyan hangon, mintha leckét mondana fel

- Nem – vallotta be Rook.

- Kár, pedig van még tovább is…

- Tudom.

- Bizonyos dolgok nem változnak - csóválta meg a fejét a pap

- Ebben sem hiszek - jegyezte meg Rook.

- Mindegy. Ülj le inkább oda, ha az Úr is úgy akarja, mindjárt megvagyok.

Rook úgy  érezte, hogy az ő aurája kifejezetten nem fogja segíteni a pap rituáléját, ezért elhagyta a szentélyt és az első padsorba ült le.

Vigil atya először csendben imádkozott, majd karját kitárva, tekintetét az égre emelve énekelni kezdett. Rook a legkevésbé sem volt érzelgős fajta, de magában el kellett ismernie, hogy a pap éneke elég közel volt ahhoz, amit úgy általánosságban a “szférák zenéjének” neveznek. Vigil atyának erős, tiszta baritonja volt, de ahogy énekelt, mintha egyre újabb szólamok csatlakoztak volna bele a zsoltárba, amik különös módon mind az ő hangján szóltak. Rook nem lepődött meg, vagy húsz éve ismerte Vigilt. Az ének lassú, diadalmas crescendoval haladt a csúcspont felé. A pap alakját különös, meleg aranyfénybe vonta a rózsaablakokon beszűrődő világosság. Rook mintha már az orgonát is hallotta volna…

A pap karjai körül hirtelen mintha megzavarodtak volna a fénysugarak, és két hatalmas szárny formáját vették fel, követve Vigil könyörgő imára kiterjesztett karjainak ívét. Rook még mindig nem lepődött meg, ezt is sokszor látta már tőle, a fény-szárnyak mintegy védjegyei voltak Vigil atya “működésének”. Bár abban nem volt biztos, hogy ezt vajon a közönséges földi halandók is látják-e, valószínűleg számos, az atya számára kínos kérdést eredményezett volna a gyülekezet tagjai részéről…

A pap eddig kitárt karjait most az oltár fölé nyújtotta, és a mozdulatot követték a fényből szőtt szárnyak is, óvón takarva be az oltárra helyezett képet. A dallam megváltozott, most már inkább recitált, mint énekelt. Rook hallotta, hogy latin, de nem ismerte annyira a nyelvet, hogy a pontos értelmét ki tudja venni. De nem is számított.

Az ima lassan elhalkult, majd elhalt, és a rózsaablakokon beszűrődő aranysárga fény is kihunyt, a templomra a szokott, kellemes félhomály borult. Vigil atya elvesztette az őt eddig körülölelő dicsfényt, és látszólag összezsugorodva, lehajtott fejjel támaszkodott az oltárra, amin a parázstartókban lassanként kifogyott a füstölő.

- Együtt vannak, Eastern Heath Road 82. Kértem az Urat, hogy őrizze és áldja meg őket, de jobb ha sietsz. Veszély fenyegeti őket.

Rook szinte udvariatlanul felhorkant.

- Ráma vérei, persze, hogy veszély fenyegeti őket – közölte, majd szedelőzködni kezdett. Fejébe nyomta a kalapját, és már épp indulni készült volna, mikor hirtelen visszafordult. Megfogta a pap kezét és megrázta.

- Köszönöm. Nem felejtem el.

- Ahogy én sem – mondta mosolyogva a pap – de neked mindig nagyon szívesen. Majd kereslek az ígért kiruccanással kapcsolatban. Legyél kész.

- Mindig kész vagyok – közölte fölényesen Rook, és fellebbentette kabátja szárnyát. Az övén körben 25-30 centis karók sorakoztak, a mellkasán keresztben két tölténytárban pedig a legkülönböző kaliberű töltények. Csípőjére kétoldalt egy-egy igencsak idejétmúlt, de szemlátomást jól karban tartott mordály volt erősítve. Vigil atya rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Fegyverrel az Isten házába?

- Ezek a munkaeszközeim – mondta közömbösen Rook.

- Hagyjuk… Kikísérlek.