Oroszországból szeretettel

музыка

Artyom előírásszerűen kettőt kopogott a vastag tölgyfaajtón, majd a „szabad” elhangzásáig a kilincsre tette a kezét, és nagy levegőt vett. A válasz nem késett sokáig. Artyom lenyomta a kilincset.

Az iroda egyszerre árasztotta a hetvenes évek Szovjetuniójának szikár, puritán (és némileg áporodott) és a huszonegyedik század nyugati irodaházainak kifinomult, de minimalista atmoszféráját. Az asztalnál egy hatalmas íróasztal terpeszkedett, előtte egy kényelmetlen faszékkel, az érdemesebb látogatók leültetésére oldalt a fal mellett egy bőr ülőgarnitúra, előtte üveg dohányzóasztallal. A szobában vágni lehetett a füstöt, és szokásához híven Koroljov ezredes most is ingujjra vetkőzve, lábát az íróasztalon pihentetve cigarettázott, miközben a kezében levő iratköteget olvasta. Laptopja félretolva hevert, ahogy az asztallap terítve volt a legkülönbözőbb aktákkal, amik között az ezredes éppen szemlátomást keresett valamit.

Artyom előírásszerűen megállt a szőnyeg szélén, gyors mozdulattal szerelvényt igazított, majd megköszörülte a torkát.

- Korovjov ezredes, itt vannak az akták, amiket a négyes ügyosztályról kért – a köpcös, erősen kopaszodó férfi fel sem nézett az iratból, csak cigarettát tartó kezeivel intett, hogy tegye le. Artyom kettőt lépett előre, és az asztalra helyezte a paksamétát, majd, szintén előírásszerűen, két lépést hátrált és további utasítást várt. Tizenöt kínosan lassú másodperc telt el, míg az ezredes konstatálta, hogy az őrmester még mindig az irodában van.

- Köszönöm, őrmester, végeztem – vetette oda foghegyről, és meg se várva, hogy Artyom vigyázzba vágva magát szabályos hátraarc után távozzon, újra a kezében tartott papírkötegre meredt. Mikor végigszívta a kezében levő cigarettát, gyakorlott mozdulatokkal rágyújtott egy másikra, majd kortyolt egyet az asztal sarkán reggel óta álló, már rég kihűlt teájából. Felvette az altiszt által behozott aktát és belelapozott. Két percnyi vizsgálódás után a telefonhoz lépett és lenyomott rajta egy gombot.

- Glogova tizedes, kérem, kapcsolja nekem Versinyin őrnagyot a KR Igazgatóságon! – dobolni kezdett az asztalon a jobb kezével felvett ceruzával. Pár másodperc türelmetlen várakozás után halk kattanást hallott a túlsó oldalon, és valaki beleszólt a vonalba.

- Borisz Boriszov, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – szólt bele széles mosollyal az arcán Koroljov.

- Kiváló, kiváló! – folytatta – Azért bátorkodtalak hívni, mert épp az imént kaptam meg egy korábban lezárt aktát, és összevadásztam hozzá egyetsmást… Igen, újranyitási kérelmet szeretnék benyújtani, remélem volnál oly szíves… Hogy mi? Persze! A „chernaya shlyapa”-ügy… A hackerek Ukrajnában… Igen, tudom, de az egyik vezetőjük még szökésben van. Ivan…  - a kagylót ügyesen a válla és az arca közé szorította, hogy mindkét kezével tudja rendezgetni a papírokat – Ivan Krilov, igen, megvan! Kaptunk egy fülest felsőbb osztályoktól, hogy a fiú Angliába szökött, és veszélyes lehet… Hogy mi? Forrás? Mondom… Felülről… Azt írja, hogy megerősítették a jelenlétét és a nemzetbiztonsági veszélyességét a hármas fokozatra módosították… Igen, tudom, eddig kettes volt… Én se tudom, de valamit tennünk kell, hát mi az ördögöt fogok én jelenteni? No, hát szóval valamit kéne tenni, ha megkérlek ráállítasz néhány fiút Angliában? … Így van, én se nagyon értem ezt a nagy felhajtást, de ez már a harmadik konzisztens jelentést, ennyire nem lehetnek tökkelütöttek… Csak egy-két hónap, két-három ember, meg se kottyan nektek… Hamar kiderül, miben sántikál… Iiiigen a szokásos protokoll, lehallgatás, követés, fedett házkutatás, webforgalom monitorozása, semmi olyan, ami különösebben megerőltető lenne… Remek! Remek! Kiváló, nagyon köszönöm!

Artyom holnap reggel átmegy a hivatalos kérelemmel… Adósod vagyok, Borisz Boriszovics, nagyon köszönöm! – hadarta a telefonba, majd bontotta a vonalat. Megkönnyebbülten ült vissza a székbe, az addig babrált aktát akkurátusan elhelyezte a többi között, egy mélyet szívott a cigarettából, majd leütötte a beszélgetés közben méretesre hízott hamut a végéről, kifújta a füstöt és hátradőlt.

- És most pedig… várunk…

Alice

https://youtube.com/watch?v=gdea-x38Pvs

Reszketve ébredek; megint. 

Eleinte nem tudom eldönteni, az álom hatása-e, vagy a hidegé. A rémülettől kiver a verejték, de úgy fázom, hogy attól tartok, pillanatokon belül leheletnyi jégkéreggé fog fagyni. A fogaim olyan erővel koccannak egymásnak, hogy az állkapcsomba görcsös fájdalom áll, és minden hiábavaló igyekezetem ellenére elalváskor nem sikerült úgy összegömbölyödnöm, hogy a fagy ne marja kékre a kezem és lábam ujjait. Odakint még sötét van, egy vagy két óra még a napfelkeltéig; nehéz eldönteni, mivel az idő előrehaladtával egyre hosszabbá és gyötrelmesen hideggé válnak az éjszakák.

Csak mostanában kezdek rádöbbenni, hogy bár eddig úgy hittem, ismerem a szorongást, éhséget, sötétet, hideget és magányt, tévedtem. Mindössze halvány árnyékával találkoztam ezeknek a dolgoknak: ismertem a kaparászó kellemetlenséget a hasam táján, a néhány órányi egyedüllétet, a szobám félhomályát villanyoltás után, vagy azt az állapotot, amikor egy forró fürdőből kilépve megborzongok a levegő hűvösétől. De fogalmam sem volt arról, milyen az, amikor a gyomor egyetlen görcsös, önmagát emésztő, émelygő góccá alakul, és arra késztet, hogy nyersen, véresen, szinte egészben tüntess el egy kisállatot; milyen, amikor vakságot idéző feketeség borul a szemedre, milyen az, amikor úgy érzed, elevenen égsz el a fagyban, majd, ami még rosszabb, minden idegszálad tompultra dermed, és jön a rettegés: nem végleges-e az érzéketlenség? 

(Egyik éjszaka azt hittem, a bal kezem összes ujját elvesztem, és mire sikerült néhány fokkal megnövelnem a testhőmérsékletem, még az égető fájdalom is nehezen győzött meg az ellenkezőjéről.)

Nem ismertem a pánik fojtogató súlyát sem, ami akkor szakad az emberre, amikor tudatosul benne, mennyire teljesen, tökéletesen és végérvényesen egyedül van.

Az elején azt hittem, idővel majd hozzászokom ehhez is, mint annak idején az új házhoz, az erdőhöz, Gwyn nyers stílusához, a pofonokhoz, a cipő vagy ruha hiányhoz - és a gondolathoz, hogy olyan erőt birtoklok, melyről a legtöbbeknek elképzelése sincs. 

Költözés. Ismeretlenből instruktor. Megaláztatás. Meztelenség. Hideg. Mágia.

Árvaság.

Furcsamód ez az érzés sokkal rosszabbá vált mások közelében, mint amikor egymagam voltam. A tó jegén, az erdőben járva, vadászat vagy meditáció közben olyan kevés dolog emlékeztetett régi, hátrahagyott életemre, hogy könnyű volt azt tettetni, hogy soha nem is létezett. Gwyn ezt persze nem helyeselte, és egyszer-kétszer megjegyezte, hogy a gyászból akár erőt is meríthetnék egy-két varázslat elvégzéséhez, de egy idő után némi passzív ellenállással sikerült meggyőznöm az ellenkezőjéről. 

Legalábbis nem ismételgette tovább. 

Persze azt továbbra sem helyeselte, hogy ennyire tudatosan semmisnek tekintem életem első tizenöt évét. Nem mintha aggodalmát vagy együttérzését fejezte volna ki ezzel kapcsolatban - soha nem mondta, hogy "sajnálom", "részvétem", vagy bármi hasonlót. (Ami azt illeti, sok olyan dolog volt, amit Gwyn nem mondott. Ezek közé tartozott a "bocsánat", a "kérem", a "köszönöm", a "várj, segítek", valamint egy rakás más udvariassági formula és szófordulat. Ez eleinte kifejezetten bosszantott, aztán hozzászoktam - valahogy úgy, mint a meztelenségéhez. Amikor pedig megértettem a természet egyszerűségében és könyörtelenségében lakó őszinteséget, megtanultam értékelni is.) 

Nem: hagyta, hadd küzdjek meg vele magam. De azért magamon éreztem a tekintete súlyát, amikor eleinte a barlang falához kuporodva sírtam, vagy valahányszor zihálva riadtam fel valamelyik rémálmomból az éjszaka közepén, és tudtam, mire gondol: hogy a veszteségem csak egy a sokmilliárdból, és ideje lenne megbirkóznom ezzel a ténnyel.

E tekintetben tökéletesen hidegen hagy a véleménye.

Lassan felülök, és óvatosan dörgölni kezdem a lábfejem, hátha így visszabűvölhetem belé a vérkeringést. Hiú remény, de néhány perc elteltével valahogy mégis sikerül talpraküzdenem magam. Gyanítom, hogy Gwyn jobban helyeselné, ha ezeket a helyzeteket is mágia segítségével oldanám meg, de ebben a pillanatban nem érzek magamban elég erőt és mentális stabilitást ahhoz, hogy áldozzak.

Piszkosul hideg van; a kifújt levegő kis fehér párapamacsokként kavarog az arcom előtt. Gwyn sehol, de ez egyáltalán nem meglepő: megeshet, hogy az erdőben van, mint ahogy az is, hogy valahol máshol. Általában nem köti az orromra, merre jár.

A fagy a csontomig hatol, a talpam alatt keményre és hidegre dermedt rögökön zörrennek a dérmarta levelek. Hamarosan leesik az első hó, pedig már így is olyan, mintha törött üvegen kéne járnom és aludnom. A maga módján persze ez is megszokható - az álmokkal ellentétben.

Nehéz eldönteni, melyik a rosszabb: amikor a halálukról, vagy az életükről álmodok. Az ébredés így is, úgy is keserves.

Átkarolom magam, hátha így védelmet nyerek a széllel szemben, de amint beérek a fák közé, máris veszít valamennyit az erejéből, és a mozgás is segít, hogy kevésbé fázzam. Csak most veszem észre, hogy eddig milyen gyorsan, felületesen lélegeztem. Az éjszakai erdő a kezdetektől fogva megnyugtatott; köze sem volt az álmaimban újra meg újra felbukkanó áthatolhatatlanul sűrű, irreálisan sötét fenyveshez. 

Többször jártam be ezt az utat, minthogy számon tarthatnám - az utóbbi időben szokásommá vált, hogy éjszakánként legalább egyszer megtegyem. Ismerőssé vált minden fa, gyökér, cserje, a talaj minden egyenletlensége, az állatok neszezése pedig bizarr módon arra emlékeztet, amikor gyerekkoromban félálomban, elalvás előtt azt hallgattam, hogy matatnak a szüleim vagy nővéreim odakint a konyhában.

Félresöpröm a gondolatot, mielőtt újabb emlékfoszlányokat idézne fel, és kissé gyorsítok a lépteimen.

A tó nincs közel, de a séta hossza általában pont elég ahhoz, hogy legyen időm kissé megnyugodni és rendezni a gondolataimat. 

(Néha az a különös érzésem támad, mintha mindig máshol jelenne meg, sosem ott, ahol éppen számítok rá, ami persze badarság, mert ismerem az erdő minden négyzetcentiméterét, és kevéssé tűnik valószínűnek, hogy minden alkalommal átrendezze magát. Ámbár lassan kezdem megtanulni, hogy egyre kevésbé hagyatkozhatom a racionalitásra ebben a világban.)

Eleinte bizonytalanul, tétován, vakon mozogtam az éjszakai erdőben, fenyegetésnek éreztem minden apró zajt, zörrenést,  minden árnyékban veszélyt láttam. Aztán megtanultam használni a szemem, a fülem, az orrom; a vaksötétből lágy, ismerős félhomály lett, az idegen, riasztó hangok információvá váltak. Lassan, szinte észrevétlenül változtam; úgy vált napról napra könnyebbé és ismerősebbé a tájékozódás, mint ahogy a költözés után az új házat szoktam meg.

A tisztás ismét váratlanul bukkant elő fák közül, de minden kétséget kizáróan ugyanaz a hely volt, ahol először találkoztam Gwynnel. A tó szélét már napok óta leheletfinom jéghártya borította, a víz azonban sosem érződött hidegnek - igaz, különösebben melegnek sem, legalábbis nem úgy, mint mondjuk egy melegvizű forrás.

Összeszorítom a fogam, és hosszan, sziszegve engedem ki a levegőt, majd mielőtt meggondolhatnám, lerángatom magamról a felsőm maradékát, és a földre hajítottam az immár felére rövidült szoknyát is. Ez az egyik legnehezebb rész; nem mintha a vékony, szakadozott anyag olyan sokat védett volna a hideg ellen, de a tudat, hogy anyaszült meztelenül álldogálok az éjszakai erdő közepén novemberben, épp elég ahhoz, hogy egész testemben remegni kezdjek. A kést a kezembe véve igyekszem a lehető legkimértebben a vízbe lépni, és nem reszketve, a bőrömet perzselő hideg elől oltalmat keresve belezuhanni. A jégkéreg egy pillanatig a talpam alá simul, aztán halk, éles roppanással megadja magát. A víz itt alig ér a bokámig, de máris érzem a furcsa bizsergést lassan felkúszni a vádlimba, majd ahogy egyre beljebb gázolok, egyre feljebb érni. Mire elérem a tó közepét, és leülök a vízben, már az egész testemet átjárja a különös, de nem kellemetlen, immár ismerős melegség. Lehunyom a szemem.

Belélegez, kifúj. Csak a tüdőmből ki- és beáradó levegőre koncentrálok, arra, ahogy a szívem minden összehúzódásával vért présel az ereimbe, a testem gondosan összehangolt, jól szinkronizált ritmusára. Itt nincsen veszteség, nincsenek rémálmok, hideg, nem vagyok egyedül: kicsi vagyok és jelentéktelen ugyanakkor ez nem félelemmel, hanem megnyugvással tölt el. Életemben először érzem, hogy a része vagyok valaminek, hogy teljesen, tökéletesen belesimulok valamibe, ahol nem számít, hogy csak egy lány vagyok, akinek majd' mindenkije halott, aki nem különösebben tehetséges, szép, okos vagy bátor, és alapjában véve nem rendelkezik kiemelkedő képességekkel. Csak a bőrömet simogató víz létezik, aztán az éles fájdalom, ahogy a penge felhasítja a karomat, a vízzel keveredő vér halványbíbor színe.

Megnyugvás.

Alyssa első napjai

4:17. A Rook házában szobámul kijelölt helyiségbe csupán az utca fényei szűrődnek be…  Furcsán kellemes érzéssel tölt el, ahogy felülök és betakarózom a volt lakásomból elcsórt puha, hosszú szőrű, sötétbarna takarómmal. Mostanság nem alszom túl jól. Szeretném azt hinni magamról, hogy nem azért, ami az elmúlt napokban történt, de azért ekkorát még magamnak sem  hazudhatok, noha megpróbálni meg lehetne. Valahogy önmagam számára is meglepően jól viselem ezt az őrületet. Ehh… Őrület? Valójában ez mind megtörténik, persze egy picit még reménykedem, hogy hátha egy diliházban vagyok valójában és csak valami hülye gyógyszerkísérlet eredményeképp hallucinálok. Ezt a reményt elnyomja az a végtelenül erős belső késztetés, amely arra sarkall, hogy maradjak és tanuljak Rook-tól. Egyébként egészen jó tanár. Megmutat, elmagyaráz, aztán csinálhatom utána. Bár némiképp boldoggá tenne, ha még a mostanitól is jobban tudna rám vigyázni, legalábbis edzés közben. Ha ez így folytatódik, vagy nagyon gyorsan nagyon megerősödöm, vagy nagyon gyorsan kórházba kerülök. Már ha egyáltalán oda vinne és nem valami sámán barátjához. Kinézem belőle, hogy inkább utaztatna a motorján 100 mérföldet, ha kell, akár magához is kötne, hogy ne essek le, semhogy bevigyen egy kórházba. Bár ki tudja. Nem tudok belőle sokat kiszedni. Sőt… Semmit sem tudok belőle kiszedni, amit nem akar elmondani, fölösleges áltatni magamat.

4:30. Ideje felkelnem, különben megint nem fogok délig enni, amikor az első pihenő lesz. Laza 15 perc, amit meditálással tölthetek. *Ezzel fel is áll, s magára ölt egy szürke tréningnadrágot, s egy fekete felsőt, majd lesiet a lépcsőn… Nem túl fitten. Negyed óra leforgása alatt felaprít néhány zöldséget, s valamennyi húst, hogy egy érdekes, pirított zöldséges, húsos kotyvaszt egyen később… Hiába is, a főzési tudása nem az igazi, valójában mindig csak a teste megfelelő ellátásáért evett, sosem az ízek élvezetéért. Motorberregés, Rook isten tudja honnét, de most érkezett meg. A konyhába lépve köszön, majd nekiáll reggelizni*

-Rook. Van egy valami, ami zavar mostanság. Az álmaimban jelenik meg, Rama-ra hasonlít… De a mosolya nem az övé… Az agyoncicomázott, kék bőrű lény és az ő széles vigyora, ami annyira idegen tőle – Ahogy a szavak elhagyják ajkaim, villámcsapás szerű felismerés lesz rajtam úrrá. – Van egy ásód? – Érdeklődöm szerényen, s választ nem várva  indulok is a garázs felé, ahol ilyesmit találhatok. Kabátot húzok, cipőt váltok, s az ásót betekerve indulok el a temetőbe, ahol Eriket helyezték nyugovóra. Ilyenkor még nem sok ember járja az utcákat, aki pedig mégis, inkább a saját teendőit próbálja meg összeszedni a mai napra. Nem igazán keltek feltűnést még egy ásóval a kezemben sem. A tömegközlekedés előnye… Mindenki a maga dolgával törődik. Az átkozott temető persze zárva van még, így hát kénytelen vagyok az ásót áthajítani a kerítésen, majd magam is bemászom. Még mindig kifejezetten sötét van, jó, hogy csak 7-8 körül kel a nap, ez most a segítségemre van. Valahogy az is mázli, hogy Erik kifejezett kérése volt, hogy egyszerű hantolást kapjon… azt hiszem meg is szakadnék, ha óriási márványtömböket kellene megpróbálnom elmozdítani ,hogy hozzáférjek a hullájához. Valahogy erős gyomorgörcsöt érzek… Azóta nem is láttam, mióta meghalt. Mióta Rook áttolt a tarkóján egy karót. Nem-nem – rázom meg a fejem. -Mióta a Giovanni-k megölték és a testét mozgatva meg akartak ölni engem is. Széles farkasvicsorra húzódik a szám, valahogy jó érzés, hogy ezt most senki sem látja… Remélem. Közben odaérek a sírhoz… Még friss a hantolás, így talán nem fog annyira feltűnni, hogy megbolygatom. Laza 45 percnyi megfeszített tempójú ásás után koppan a koporsó fáján az ásó hegye. Felnyitom, s a magasba emelem az ásót. Gyakorlatilag egy lefejezést hajtok végre. Nem fröccsen vér, nincs sikoly, senki sem lát, talán csak néhány éjjeli állat, bár azok talán lassan már elmennek aludni. Még egy temetőőr sem jár erre. Az egész teljesen szürreális, gépies mozdulatokkal csavarom a fejet egy műanyagba, aztán egy zsákba, s a legközelebbi erdő felé indulok, miután visszarendeztem a sírt. Nagyjából. Látogatni most épp úgyse fogja senki, a nagy temetés már megvolt. Mindegy is, sietnem kell… Út közben rádöbbenek, hogy egy nagyobb zöld terület is elég nekem, így hát azt veszem célba, majd mikor odaértem, megállok egy nagy hangyabolynál. – Bocs fiúk, de nincs jobb ötletem. – Ezzel a kicsomagolt fejet belenyomom jó mélyre a hangyabolyba. Azonnal hangyák sokasága lepi el, normál esetben már téli álmot alszanak, azonban kifejezetten enyhe kezdet miatt most még mocorognak… No meg nincs is más választásuk, ki kell javítaniuk a hibát a bolyon. Egy hét múlva visszatérek.

9:00. Visszatértem a házhoz, Rook pedig érdekes mód egész türelmes… Bár talán annyira nem is az. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy mit csináltam és miért. Mindazonáltal 10 perc pihenő után elzavar ruhát váltani, aztán edzés. Ma a szokottnál jóval összeszedetlenebb vagyok, minden második-harmadik ütése vagy rúgása eltalál, s nagyon jól tudom, hogy még így is erősen kesztyűs kézzel bánik velem. Vagy legalábbis nem üt rám akkorát, mint egy vámpírra mondjuk. Szép is lenne, ha mindig csontom törne, valahányszor nem térek ki időben előle… Ütések, rúgások, kitérések, egy kis pihenő, amit meditálással töltök, majd fegyverismeret és használat.

19:00. Mára vége az edzés fizikai részének. Pedig reméltem, hogy előbb elenged, tekintve, hogy később kezdtünk. Hiába is, elég naiv gondolataim vannak néha. Evés… Valami számomra meghatározhatatlan, indiai, zöldséges ételt eszünk épp… Kifejezetten fűszeresen. Tüzet tudnék okádni tőle, pedig jártam Indiában… Noha turistaként, szóval elképzelhető, hogy jóval -az általuk megszokottól- kevésbé fűszerezett ételeket ettem ott. Mindezek után megengedek magamnak egy zuhanyt, ami most sokáig húzódik… Egész nap az orromban volt a nyirkos föld émelyítően édeskés, rohadó szaga… Még szerencse, hogy a hulla nem kezdett el rohadni, legalább valami haszna is van annak, hogy az emberek annyi tartósítószeres vackot esznek, mint amennyit. Elég morbid lett volna lehányni egy hullát. Nagyon erősen kell kényszerítenem magam arra, hogy egy hullaként gondoljak rá, ne pedig akként, aki valójában volt. A forró vízcseppek a már pirossá vált bőrömön gördülnek, csordogálnak kis patakokban, hogy a lefolyóba mossák a szappan maradékát rólam, a hajamból, erre kell figyelnem. Kiállva a zuhan alól végigvizslatom magam… Kék, zöld és fekete foltok tarkítanak… Nincs annyi feketenadálytő krém a világon, ami ezt gyorsan eltüntetné. A szobámban már könyvek várnak. Tanmesék végtelen sorai, amelyeket most, hogy felnyílt a szemem a világ összességére, egészen mást jelentenek a mesék. Vámpír és boszorkányvadászatok, vérfarkasok és tündérek, mozgó fák… Valójában kezdem úgy érezni, hogy érdemes a Grimm fivérek eredeti meséit is újraolvasni. Azt kell mondjam, hogy egészen szórakoztató, bár kifejezetten fárasztó, pláne hogy ki kell jegyzeteljek néhány dolgot.

22:43. Az ágyban olvasásban az az egyetlenegy jó dolog, hogy könnyen el lehet pilledni és elaludni………zzzzZZ

Introitus

Háttérzene

Ahogy kinyílt a Nagycsarnok kapuja, a tradíciók vezetői és képviselői felálltak, hogy fogadják az ezévi novíciusokat. Először Will jelent meg, majd széles mozdulatokkal betessékelte a négy ifjat.

Arany Felhő mester magában mosolyogva figyelte, ahogy a két férfi és a két nő (illetve az egyikőjük csak egy kamaszlánynak tűnt), megilletődötten, körbe forogva lépdel a terem közepe felé. A Nagycsarnok valóban impozáns építmény volt, bár Arany Felhő ízléséhez egy kicsit túl monumentális és hivalkodó. A bemélyített aréna fölött mintegy három méter magasban galéria futotta körbe a csarnokot, a galériát tíz oszlop osztotta tíz egyelő körcikkre. A tízből kilenc boltív fölött kőtimpanon feszült, a hermetikusok által felfogott kilenc szféra egyikének alkímikus jelével. Tradicionálisabb mesterek tiltakoztak volna Hermész Rendjének ilyen agresszív dominanciája ellen, de a jelenlevők inkább a tradíciók egységét igyekeztek megszilárdítani, mint az évezredes sérelmeket újra felhánytorgatni.

A négy novícius végül megállt a kör közepén, és tiszteletteljesen felsorakoztak, ki több, ki kevesebb megilletődöttséggel. A legnyugtalanabb talán a fiatal lány volt. Arany Felhő tizennégy-tizenöt körülinek vélte. Piszkosszőke haja gondozatlanul omlott a vállaira és a hátára. A hűvös decemberi időjárás dacára mezítláb volt, és minden öltözete kimerült egy valaha szebb napokat látott, térd alatt már szinte ronggyá szakadt földbarna szoknyában, valamint egy sárfoltos ujjatlan felsőben, aminek az eredeti színének megállapítására a mester már nem is mert vállalkozni. A mellette álló huszonöt körüli nő ezzel szemben makulátlan sminkben, fekete haját szigorú kontyba csavarva, egy elegáns, mélyzöld árnyalatú, testhez simuló ruhában feszített, izmos, formás alakja, testtartása egyaránt harcedzett személyről árulkodott. Szemlátomást igyekezett fesztelennek mutatkozni, de pillantása folyton ide-oda járt, mint a csapdába esett vadé. A mellette álló férfi mind viselkedésében, mind ruházatában úgy nézett ki, mint aki véletlenül, mintegy a reggelije mellől került ide. A férfi harminc körül lehetett, átlagos termettel, erős testalkattal, és jellegzetes, széles szláv arccal. Egy fekete ’Bow before me, for I am R00t!’ feliratú pólót viselt, ezt egy fekete „susogós” tréningnadrág és egy vietnami gumipapucs egészítette ki. Arany Felhő mosolyogva megcsóválta a fejét.

A negyedik férfit már ismerte. Dühöngő Tigris a saját tanítványa volt, de be kellett vallania, maga is meglepődött rajta, mikor a fiú februárban megvilágosodott egy gyakorló küzdelem közben. Tigris nem véletlenül kapta a nevét: elképesztően tehetséges és kiváló adottságokkal bíró harcos volt, ehhez azonban már csak fiatal kora okán is forrófejűség és kötekedő természet társult. Minél többet gyakorolt és minél jobb harcos lett, annál inkább erősödtek ezek a vonásai. Arany Felhő mindvégig úgy hitte, hogy ez csak távolabb vezeti a megvilágosodástól és a tao ösvényéről, mintsem közelebb. De ebben csalatkoznia kellett. Egy álló éjszakát meditált a kérdésen, és arra jutott, hogy minden bizonnyal ő gondolkozott túl szűklátókörűen a dologról, és Dühöngő Tigris ébredése egy lecke számára, amelyből le kell vonnia a megfelelő bölcsességet. Sosem fejezem be a tanulást – emlékeztette magát. Eleinte még jobban csodálkozott, mikor a Kau Cim pálcikák azt jósolták, hogy Dühöngő Tigrisben egy ősi harcos lelke éledt újjá, aki hatalmas, világmegváltó küzdelem előtt áll ezen inkarnációjában. Aztán megértette: ez próbatétel neki, próbatétel a fiúnak és próbatétel a léleknek. Rátalálni a helyes útra, és rávezetni másokat is. De mi lehet ez a sors, amelyet a világ Tigris útjába vezérel majd?

***

- Fogalmam sincs – közölte egyszerűen a Bonisagus-házbéli Basielios nagymester, mikor aggályait kifejtette neki és a tanácsát kérte. – Talán azoknál a pálcikáknál valamivel szofisztikáltabb módszerrel kéne megvizsgálni. Azt mondjátok, hogy az akasha krónikáitokban minden le van írva, ami egykor történt és ami valaha történni fog.

- Így van. De a Krónika tekercsei szét vannak szóródva a világban. Csaknem négy évszázad hódítói széthordták mindenfelé. A Testvériségnek pedig jelenleg nem áll módjában az, hogy ilyesmi után nyomozzon – mondta fejcsóválva Arany Felhő.

A hermetikus bátorítóan rakta a vállára a kezét.

- Nektek talán nem, de biztosan találunk valakit, akiknek igen, és akik megteszik ezt neki – hátat fordult és az ablakhoz sétált. Egy ideig a gondolataiba mélyedve álldogált, majd megfordult – Rook a minap azt jelentette, hogy a tanítványa igen tehetséges, és némi további képzéssel kiváló mestere lesz tradíciója szféráinak. – Arany Felhő ösztönösen megborzongott, de egy szót sem szólt. Az utolsó hely, ahonnan segítséget remélt, a Chakravanti, vagy ahogy errefelé nevezték, Euthanatosok szektája volt – És úgy egyáltalán – folytatta a Nagytanács rektora csevegő hangnemben – az idei esztendő novíciusai, úgy tűnik, mintha valamely együttállás elemei lennének. Gondolj cask bele: két férfi, két nő, egy-egy minden ismert daimónesszenciából, két "élő" és két "élettelen", két természetes és két mesterséges mesterséges, két külső és és két belső. Meglehet, hogy ez a komoly sorsfordulónak, amely az egész világra ki fog hatni, és aminek jelei, elárulom neked, már mutatkoznak, nem csak a te tanítványod, hanem a társai is részesei lesznek. Mert ők egy kabalt fognak alkotni, ez már egyértelmű. Százféleképp különbözőek, de mégis egyfélék; széthúzó erők erős egyensúlya lesznek ők, együtt lefedik az egész Tellúriát, s talán azt is, ami amögött van. Ennek így kell lennie.

Arany Felhőt megnyugtatták a szavak, de ettől függetlenül gondolatai továbbra is Dühöngő Tigris felé szálltak. A fiúnak borzasztóan erős a qi-je, de nem tudja kontrollálni, félő, hogy rosszra használja. Bízza hát három másik, tapasztalatlan társra, akik ráadásul a taot sem ismerik? Ki tudja… De ha a rektor bizakodó, nekem ugyan mi okom lenne az ellenkezőjére? Talán igaza van, az előjelek végülis bíztatók. Meglátjuk.

***

Illő csend után a főhelyen álló rektor előbbre lépett, és megszólalt.

- Üdv néktek, initiatusok, kik ezen évben nyertétek el a megvilágosodást. A nevem Basileios bani Bonisagus bani Hermes, mint a Kilenc Misztikus Tradíció Nagytanácsának rektora, köszöntlek benneteket. Hagyományaink szerint ezen az estén, amikor a világosság és a sötétség küzdelmében ismét a fény győzedelmét ünnepeljük, avatjuk be azokat, kik tradícióink között az előző napforduló óta nyitották fel szemüket a világra. Ti vagytok ennek a fénynek új sugarai, amelyek a reményt táplálják, hogy az elszürkülő világ nem fedi be hagyományainkat, és az emberiség nem hullik végleg a sztázis kristálymozdulatlanságába.

Arany Felhő nem figyelt tovább a szavakra, amiket immár huszonkettedszerre hallott. Első alkalommal még ő is lentről, az arénából, majd később An Wei nagymester mögül, négy éve pedig az Akasha Testvériség páholyának éléről. Gondolatai továbbra is Dühöngő Tigris körül forogtak. A fiú felszegett fejjel hallgatta Basileios szónoklatát, minden rezzenése határtalan magabiztosságot sugallt. Felkészült vajon arra, ami vár rá mostantól? Ki tudja…

A mester behunyta a szemét, hagyta, hogy elméje megnyíljon, kiáradjon a teremben, és körülvegye a tanítványok auráját, a belőlük kiáradó hsing qi-t kutatva.

Elsőnek a fiatal lányt simította végig elméjével. Félelem, dac, gyász és keménység. A lány Gwynbleidd tanítványa, tulajdonképp már az öltözete is erről árulkodik. Gwyn jó mester, de kemény és sokszor könyörtelen, mint maga a vadon, amiben él és amiben hisz. Ha van annyi ebben a lányban, hogy ne törjön meg a súlyos leckék alatt, ő maga is olyan lehet, mint a nagy tölgyfa, amit Gwyn tradíciója oly nagyon tisztel, amelynek gyökerei mélyre nyúlnak, a törzse erős és dacol minden szélviharral, lombkoronája pedig enyhet nyújt számos embernek és vadnak. Ismét rápillantott a lányra. Lábujjai mint a fa gyökerei kapaszkodtak a kőpadlóba, durva, bőrkeményedéses kezei ökölbe szorítva a teste mellett. Piszkosszőke hajának rakoncátlan szálai glóriaként csillogtak a terembe áramló fényben, zöld szeme mély színű tűzzel villogott. Arany Felhő mély levegőt vett és egy szinttel mélyebbre ment. Egy sötét erdőt látott, egy felismerhetetlenné roncsolódott autót, és a lányt, amint vérbe fagyva hever mellette. Látta a lányt, amint görcsösen zokogva borult az autóra, és úgy markolta, mintha egyetlen kincse veszett volna oda benne. A családja. Majd látta a lányt kifulladva, piros arccal, szakadt ruhában, a bokrok által megtépve, tüskéktől felvérzett lábbal kitántorogni az erdőből. Az élet él és élni akar. Látta a lányt egy kis erdei tónál, ahogy térdelve áldozatot mutat be. Látta, ahogy hatalmát próbálgatva bontja ki egy ibolya szirmait. Látta, ahogy minden erejét megfeszítve fut, hogy utolérjen egy széles agancsú szarvasbikát. Látta, ahogy egy alattomos inda futtában a bokájára tekeredve kigáncsolja. Látta, ahogy a késével végigvágja a karját, és a vért végigcsorgatja a combjain. Látta, ahogy ledobja rongyait és beleereszkedik a tóba. Látta, ahogy Gwyn pofonjának erejétől a földre esve sír. Látta, ahogy késével felvágja egy nyúl hasát, belenyúl a sebbe és vér csordul le a szája sarkán, ahogy beleharap a még gőzölgő májba. Látta, ahogy a zúzmarás erdőben zokogva próbál remegő, vérvörös kezeivel életet dörzsölni dérmarta lábujjaiba. Látta, ahogy a lány zihálva, kimerülten figyel Gwyn szavaira. Látta, ahogy egy farkas a lány torkának ugrik. Látta, ahogy a lány hangos dühkiáltással talpra ugrik és a farkas felé csap fekete pengéjű tőrével, vérrel fröcskölve be a fenevadat. És végül látta, ahogy a lány anyaszült meztelenül, csak hosszú hajába öltözve ül a befagyott tó jegén, körülötte szinte gőzölög a levegő, és az arcán, most először, béke van.

Arany Felhő kinyitotta a szemét, és még egyszer a lány arcára tekintet. Ilyen fiatal és máris mennyi megpróbáltatás van mögötte – gondolta. – Tigris mindig találtvalakit, akit védelmezhetett, még akkor is, ha ezt sokszor csak újabb verekedés kedvéért tette. De a szíve mindig is jó volt, mindig a gyengébb pártját fogta, a fiatalabb tanítványokat szívesen vette pártfogása alá és megvédte őket a nagyobbak hecceléseitől. Jó lesz ez így. – Bólintott és tekintetét a feketehajú, kreolos bőrű lányra vetette.

A nő aurájától önkéntelenül megborzongott. A sorvadás fekete fekélyei már tanyát vertek ifjú lelkében. Mind erre a sorsra jutnak. Rég ismerte Rookot, az Örökéltű Vadászt, számos küldetésben harcolt vele együtt, és tudta, hogy jó ember, de sehogy nem bírt megbarátkozni a Halál tradíciójával, még ha az Jó Halál is – mint mondják. Ismét mély levegőt vett és szellemével körbefonta a lányt. Látta a lányt küzdeni. A szeme nem tévedett hát most sem. Ahogy nézte a lány pontos, szűk és célratörő mozdulatait, amiből hirtelen egy váratlan köríves rúgással támadott előre, Rook szikár, lényegretörő és brutális stílusa mellett hirtelen meglátott mást is. Lenox. - Hát persze, én bolond – mosolygott magában. A lány ugyanolyan nagyra hivatott, mint Dühöngő Tigris, ha ugyan nem nagyobbra, ki tudja, hátha ő a jóslat kulcsszemélye. Megérintette Alyssa nyugalma. – Ez jó – ha van valaki, aki mindig nyugodt tud maradni, az ellensúlyozhatja Tigris forrófejűségét, és még tanulhat is tőle. Viszont nehezen fognak megbarátkozni egymással, sőt – gondolta, ahogy felrémlett előtte Alyssa és tanítványa alig tíz perccel ezelőtti összeszólalkozása. De lássuk magát a lányt. Csendes, nyugodt, halálos. A lelke akár egy mély tó, nem zavarja fel semmi, és ha mégis, a hullámok fodrai hamar tovatűnnek. Csendes, higgadt és halálos. És nem kevesebb borzalmat látott, mint a kislány mellette. Ilyen családi örökséggel ez valószínűleg elkerülhetetlen, sajnos.

Eltávolodott Alyssától, és megfürdette elméjét az épületbe beszüremlő fényben. Figyelmét immár a férfi kötötte le, ki egyértelműen Adeptus volt, noha még soha nem látott olyan adeptust, aki ennyire nem találta a helyét ott, ahol éppen van. A többiek mindig úgy viselkedtek, mint akik magukat tartják az univerzum origójának. Ivan. Ivan Krilov. Összezavarodott és tanácstalan, de nagyszívű, kitartó és stabil. Erős alap, melyre a többiek építhetnek. Szeret csoportban dolgozni és van is már tapasztalata. Sötét titok, veszélyes üldözők - nem mintha meglepő volna... Bár most kinőtt a foguk alól, de akikkel mostantól fog mérkőzni, próbára teszik majd a tudását. Rend a káoszban, káosz a rendben. Mindig valami váratlan. Különös olyantól, aki maga a sztázist, a világ amalgámját képezi. De nem. A bizonytalanság nem belőle származik. Whitman, fájdalom, nem jó mester, nem segíti, inkább hátráltatja. Talán ő lesz az, aki négyük közül a legtöbbet tanul majd a mesterétől külön töltött időből. Sosem voltak igaz barátai. Talán ezt is megtalálja bennük.

Különös ez. Mennyi magányos lélek, mind mások, s mégis mennyi szál köti össze őket. Basileiosnak igaza lehet. Ha megismerik egymást, és megtanulnak számítani egymásra, együttműködni, az mindannyiuk javára válhat. És ki tudja a kozmikus egység négy sarka együtt tán kitölti a középsőt is.

Basileios közben befejezte emelkedett szónoklatát.

- Menjetek most, térjetek vissza házaitokba, mestereitekhez. Kabalotokat újév napjának tízedik órájára rendelem ide újra, hogy megkapjátok első nektek szánt küldetésteket. Menjetek, s kísérjen titeket a megmaradottak, a Kilenc Mágikus Tradíció áldása.

Jameson püspök a beavatottak felé nyújtotta pásztorbotját, és erős, tiszta hangján egy mindeneket megrengető hangot énekelt. Arany Felhő lelke felemelkedett, hogy fogadja a tiszta fényből való áramlatot, és közben látta azt is, hogy odalent a négy beavatott hasonlóan fürdik a mennyei fényben. Mikor a hang elhalt, a beavatottak meghajoltak és egymás után távoztak. Utolsónak Dühöngő Tigris maradt, aki felé fordította arcát, felnézett és kezeit a tradicionális üdvözlésre kulcsolta. A tekintete tiszta volt és derűs.

„Nem foglak cserbenhagyni, shifu!”

Prelude

[HÁTTÉRZENE]

A templom kiürült a szertartás után, a kellemes félhomályban tömjénfüst töredék foszlányai szálldostak alig érezhetően. A padsorokban egyetlen alak ült csak, a hátulsó sorok egyikében, akinek idegenségét olyan is elsőre megmondta volna, aki életében először jár katolikus templomban.

Az alak mintha némileg sötétebb lett volna, mint azt a fényviszonyok lehetővé tettek, ösztövér árnyékként magasodott a padok között, széles karimájú kalapja méretes árnyékot vetett a sorokra. Már több mint negyed órája volt, hogy a fél tizenegyes mise után az utolsó hívő is elhagyta a templomot, de az alak, mint egy vészjósló vízköpő, őrizte a helyet – vagy várt valamire.

Nem kellett sokáig várnia. A sekrestye ajtaja kinyílt, meleg, arany fénypászmát vetve az oltárra, és kilépett rajta egy kinyúlt, agyonmosott, fekete pulóverbe és egyszerű farmerba öltözött férfi. A pap volt, aki az iménti szertatást vezette. Térdett hajtott a tabernákulum felé, amikor elérte a templom főhajójának hossztengelyét, majd határozott léptekkel a várakozó alak felé sietett. Középtermetű, jókötésű, fekete hajú és szemű férfi volt, harmincas éveinek végefelé. Mozgása könnyed volt, mégis határozott, olyasfajta emberé, aki tudja, miféle erők és felelősségek birtokosa. Mikor elért a padsorig, megállt, és végignézett a férfin, aki mereven az oltárt fixírozta tekintetével. A jövevény arca, mint az egész férfi maga, hosszúkás volt és vékony, ráncos és viharvert, ugyanakkor karizmatikus, s ha lehet mondani, jelentős. Valahol hatvan és hetven között lehetett, de igen jól tartotta magát. A tartása egyenes volt, és tekintetét nem szennyezte be az ekorú emberek fáradtsága. Ami a szemét illeti, a legkülönösebb a férfi tekintete volt. Mélyen ülő szemei voltak, és a busa, őszes szemöldökök alatt a szemei mint egy-egy izzó parázs darab világítottak a kalap tenyérnyi széles karimája alól. A legtöbben hátrahőköltek volna a látványtól, de a pap meg se rezzent – szemlátomást ismerte a jövevényt.

- Rook, az ég áldjon meg, vedd le a kalapodat, ez Isten háza! – szólt rá korholóan.

Az - egy töredék pillanatnyi hatásszünetet követően - kényelmes mozdulattal megszabadult különös szabású, széles karimájú bőrkalaptól, és udvariasnak szánt mosolyt villantott a papra.

- Mindig elfelejtem, bocsáss meg… Ezek a fiatal vallások, meg a buta szabályaik, tudod… - és a mosolya egy pillanatra kisfiús vigyorba torzult, amitől az arca egy pillanatra meglepően emberivé változott. De a pillanat hamar elmúlt, és az ábrázata hamarosan ismét a korábbi állapotba rendeződött vissza, ami hasonlított az oszlopok mellett sorakozó gótikus apostolszobrok komor arckifejezésére. – A segítségedet szeretném kérni, Vigil. Fontos.

A pap megcsóválta a fejét.

- Persze, hogy fontos… - mondta némi éllel – gyere velem, inkább a sekrestyében beszéljünk! – azzal hátralépett, és karjával a nevezett helyiség felé intett. Az idősebb férfi olyan kígyósima mozgással állt fel és lépett ki a főhajóba, mintha legalább harminc évvel fiatalabb lett volna annál, mint amit mutatott. Egy szűk fejjel volt magasabb a papnál, hosszú, lábszárközépig érő bőrkabátot viselt, ami igen különös választásnak tűnt a késő júliusi hőségben.

Ahogy a szentélybe értek, a pap ismét térdet-fejet hajtott az oltáriszentség felé, Rook viszont csak egy kurta biccentéssel rótta le kegyeletét. A sekrestye egy a szentély oldalából nyílott kis faajtóból nyílt, Rook orrát most erősebben csapta meg a templomban csak kósza foszlányokban lengedező törvényfüst. Önkéntelenül eltüsszentette magát.

- Egészségedre – szólt a pap. – Ugye tudod, miért használjuk a tömjénfüstöt? – kérdezte meg némi kajánsággal az  idős férfit.

- Tudom, az ártó szellemek ellen. De biztosíthatlak, egyet sem hoztam magammal – a hangja olyan száraz és recsegős volt, mint az évezredes pergamen. A pap elmosolyodott, majd megkérdezte.

- Tehát mi kéne, miért jöttél?

- Alyssáról és Erikről van szó, Frank Lenox gyermekeiről…

- Igen? – kérdezett vissza Vigil atya, és előbbre dőlt a székén.

Rook szemlátomást küzdött azzal, hogy miként fogalmazza meg kérését a mindenki számára legelfogadhatóbb formában.

- A segítségedre és… az áldásodra volna szükségem. Nem nekem, nekik. – tette hozzá gyorsan, mintegy mentegetőzve.

- Ó, igen, mindig is jobb voltál a holtak, mint az élők felkutatásában – mondta mosolyogva Vigil atya – És mivel tudnál te segíteni nekem, pogány testvérem?

- Mire volna szükséged? – kérdezett vissza Rook, gyorsabban annál, mint amennyi időre egy átgondolt döntésre szükség lett volna.

A pap ismét elmosolyodott, de immár nyoma sem volt a hangjában gúnynak vagy csipkelődésben.

- Egy régi barátnak szívesen megteszek egy ilyen apróságot. De ha már megkérdezted, a környéken vérszívó férgek telepedtek meg, és zaklatják a nyájamat. A jó pásztor pedig…

- „A Jó Pásztor életét adja a juhaiért”… Nemde ezt mondja az Írásotok? Azért csak nem vagy ennyire elkeseredett? Vagy elpuhultál volna? Mikor utoljára találkoztunk, még elég jó karban voltál. Csak nem te is öregszel? – Rook nevetése épp olyan száraz és porzó volt, mint a beszédhangja.

Vigil atya gúnyos kacajt hallatott, majd türelmetlenül legyintett.

- Bagoly mondja… Szó sincs róla. De ha már így felajánlottad, gondoltam segíthetnél. Elvégre mégiscsak nagyobb gyakorlatod van… A régi szép idők emlékére, mondjuk.

- Áll az alku – vágta rá Rook, szemlátomást örülve annak, hogy ilyen könnyen megúszta.

- Jól van – mondta a pap, majd felállt és az egyik nagy, a padlótól a plafonig nyúló szekrényhez lépett. Egy hófehér miseruhát, és egy vörös-arany stólát vett elő és gyakorlott mozdulatokkal magára öltötte.

- Kérlek, légy olyan jó és győződj meg róla, hogy a kapu zárva van-e. Nagyon nem lenne jó, ha pont most ránk nyitnának - mondta, azzal visszaindult a szentélybe.

Rook öles léptekkel szelte át a templom alig harmincméternyi hosszát. Mire visszatért, Vigil atya már előkészült: az oltár hófehér, bíborvörös kereszttel és IHS monogrammal díszített terítővel volt letakarva, rajta kereszt alakban négy ezüst füstölőszelence, illetve oldalt egy szintén ezüst szenteltvízszóró.

- Milyen fókuszt tudsz adni? - kérdezte az oltár ellentétes oldalán álló Rookot a pap. A férfi a bőrkabátba nyúlt és előhúzott egy kissé már gyűrött és viseletes fényképet. Vigil atya futólag rápillantott: egy tizenkétéves-forma fiú és egy két-három évvel fiatalabb lány volt a képen, amint édesapjukba kapaszkodva nevetnek a kamerába. Vigil ismerte az apát. Elkomorult a tekintete.

- Megteszi - mondta, és a képet a füstölőtartók kijelölte kereszt metszéspontjára helyezte.

- Tudok esetleg segíteni? – kérdezte Rook.

- Hiszel az Egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében? - kérdezett vissza Vigil olyan hangon, mintha leckét mondana fel

- Nem – vallotta be Rook.

- Kár, pedig van még tovább is…

- Tudom.

- Bizonyos dolgok nem változnak - csóválta meg a fejét a pap

- Ebben sem hiszek - jegyezte meg Rook.

- Mindegy. Ülj le inkább oda, ha az Úr is úgy akarja, mindjárt megvagyok.

Rook úgy  érezte, hogy az ő aurája kifejezetten nem fogja segíteni a pap rituáléját, ezért elhagyta a szentélyt és az első padsorba ült le.

Vigil atya először csendben imádkozott, majd karját kitárva, tekintetét az égre emelve énekelni kezdett. Rook a legkevésbé sem volt érzelgős fajta, de magában el kellett ismernie, hogy a pap éneke elég közel volt ahhoz, amit úgy általánosságban a “szférák zenéjének” neveznek. Vigil atyának erős, tiszta baritonja volt, de ahogy énekelt, mintha egyre újabb szólamok csatlakoztak volna bele a zsoltárba, amik különös módon mind az ő hangján szóltak. Rook nem lepődött meg, vagy húsz éve ismerte Vigilt. Az ének lassú, diadalmas crescendoval haladt a csúcspont felé. A pap alakját különös, meleg aranyfénybe vonta a rózsaablakokon beszűrődő világosság. Rook mintha már az orgonát is hallotta volna…

A pap karjai körül hirtelen mintha megzavarodtak volna a fénysugarak, és két hatalmas szárny formáját vették fel, követve Vigil könyörgő imára kiterjesztett karjainak ívét. Rook még mindig nem lepődött meg, ezt is sokszor látta már tőle, a fény-szárnyak mintegy védjegyei voltak Vigil atya “működésének”. Bár abban nem volt biztos, hogy ezt vajon a közönséges földi halandók is látják-e, valószínűleg számos, az atya számára kínos kérdést eredményezett volna a gyülekezet tagjai részéről…

A pap eddig kitárt karjait most az oltár fölé nyújtotta, és a mozdulatot követték a fényből szőtt szárnyak is, óvón takarva be az oltárra helyezett képet. A dallam megváltozott, most már inkább recitált, mint énekelt. Rook hallotta, hogy latin, de nem ismerte annyira a nyelvet, hogy a pontos értelmét ki tudja venni. De nem is számított.

Az ima lassan elhalkult, majd elhalt, és a rózsaablakokon beszűrődő aranysárga fény is kihunyt, a templomra a szokott, kellemes félhomály borult. Vigil atya elvesztette az őt eddig körülölelő dicsfényt, és látszólag összezsugorodva, lehajtott fejjel támaszkodott az oltárra, amin a parázstartókban lassanként kifogyott a füstölő.

- Együtt vannak, Eastern Heath Road 82. Kértem az Urat, hogy őrizze és áldja meg őket, de jobb ha sietsz. Veszély fenyegeti őket.

Rook szinte udvariatlanul felhorkant.

- Ráma vérei, persze, hogy veszély fenyegeti őket – közölte, majd szedelőzködni kezdett. Fejébe nyomta a kalapját, és már épp indulni készült volna, mikor hirtelen visszafordult. Megfogta a pap kezét és megrázta.

- Köszönöm. Nem felejtem el.

- Ahogy én sem – mondta mosolyogva a pap – de neked mindig nagyon szívesen. Majd kereslek az ígért kiruccanással kapcsolatban. Legyél kész.

- Mindig kész vagyok – közölte fölényesen Rook, és fellebbentette kabátja szárnyát. Az övén körben 25-30 centis karók sorakoztak, a mellkasán keresztben két tölténytárban pedig a legkülönböző kaliberű töltények. Csípőjére kétoldalt egy-egy igencsak idejétmúlt, de szemlátomást jól karban tartott mordály volt erősítve. Vigil atya rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Fegyverrel az Isten házába?

- Ezek a munkaeszközeim – mondta közömbösen Rook.

- Hagyjuk… Kikísérlek.

Kezdetben vala az Ige

Eme blog, a Hasadék, egy 2014 novemberében indult Mage: The Ascension parti útinaplója.