Alice

https://youtube.com/watch?v=gdea-x38Pvs

Reszketve ébredek; megint. 

Eleinte nem tudom eldönteni, az álom hatása-e, vagy a hidegé. A rémülettől kiver a verejték, de úgy fázom, hogy attól tartok, pillanatokon belül leheletnyi jégkéreggé fog fagyni. A fogaim olyan erővel koccannak egymásnak, hogy az állkapcsomba görcsös fájdalom áll, és minden hiábavaló igyekezetem ellenére elalváskor nem sikerült úgy összegömbölyödnöm, hogy a fagy ne marja kékre a kezem és lábam ujjait. Odakint még sötét van, egy vagy két óra még a napfelkeltéig; nehéz eldönteni, mivel az idő előrehaladtával egyre hosszabbá és gyötrelmesen hideggé válnak az éjszakák.

Csak mostanában kezdek rádöbbenni, hogy bár eddig úgy hittem, ismerem a szorongást, éhséget, sötétet, hideget és magányt, tévedtem. Mindössze halvány árnyékával találkoztam ezeknek a dolgoknak: ismertem a kaparászó kellemetlenséget a hasam táján, a néhány órányi egyedüllétet, a szobám félhomályát villanyoltás után, vagy azt az állapotot, amikor egy forró fürdőből kilépve megborzongok a levegő hűvösétől. De fogalmam sem volt arról, milyen az, amikor a gyomor egyetlen görcsös, önmagát emésztő, émelygő góccá alakul, és arra késztet, hogy nyersen, véresen, szinte egészben tüntess el egy kisállatot; milyen, amikor vakságot idéző feketeség borul a szemedre, milyen az, amikor úgy érzed, elevenen égsz el a fagyban, majd, ami még rosszabb, minden idegszálad tompultra dermed, és jön a rettegés: nem végleges-e az érzéketlenség? 

(Egyik éjszaka azt hittem, a bal kezem összes ujját elvesztem, és mire sikerült néhány fokkal megnövelnem a testhőmérsékletem, még az égető fájdalom is nehezen győzött meg az ellenkezőjéről.)

Nem ismertem a pánik fojtogató súlyát sem, ami akkor szakad az emberre, amikor tudatosul benne, mennyire teljesen, tökéletesen és végérvényesen egyedül van.

Az elején azt hittem, idővel majd hozzászokom ehhez is, mint annak idején az új házhoz, az erdőhöz, Gwyn nyers stílusához, a pofonokhoz, a cipő vagy ruha hiányhoz - és a gondolathoz, hogy olyan erőt birtoklok, melyről a legtöbbeknek elképzelése sincs. 

Költözés. Ismeretlenből instruktor. Megaláztatás. Meztelenség. Hideg. Mágia.

Árvaság.

Furcsamód ez az érzés sokkal rosszabbá vált mások közelében, mint amikor egymagam voltam. A tó jegén, az erdőben járva, vadászat vagy meditáció közben olyan kevés dolog emlékeztetett régi, hátrahagyott életemre, hogy könnyű volt azt tettetni, hogy soha nem is létezett. Gwyn ezt persze nem helyeselte, és egyszer-kétszer megjegyezte, hogy a gyászból akár erőt is meríthetnék egy-két varázslat elvégzéséhez, de egy idő után némi passzív ellenállással sikerült meggyőznöm az ellenkezőjéről. 

Legalábbis nem ismételgette tovább. 

Persze azt továbbra sem helyeselte, hogy ennyire tudatosan semmisnek tekintem életem első tizenöt évét. Nem mintha aggodalmát vagy együttérzését fejezte volna ki ezzel kapcsolatban - soha nem mondta, hogy "sajnálom", "részvétem", vagy bármi hasonlót. (Ami azt illeti, sok olyan dolog volt, amit Gwyn nem mondott. Ezek közé tartozott a "bocsánat", a "kérem", a "köszönöm", a "várj, segítek", valamint egy rakás más udvariassági formula és szófordulat. Ez eleinte kifejezetten bosszantott, aztán hozzászoktam - valahogy úgy, mint a meztelenségéhez. Amikor pedig megértettem a természet egyszerűségében és könyörtelenségében lakó őszinteséget, megtanultam értékelni is.) 

Nem: hagyta, hadd küzdjek meg vele magam. De azért magamon éreztem a tekintete súlyát, amikor eleinte a barlang falához kuporodva sírtam, vagy valahányszor zihálva riadtam fel valamelyik rémálmomból az éjszaka közepén, és tudtam, mire gondol: hogy a veszteségem csak egy a sokmilliárdból, és ideje lenne megbirkóznom ezzel a ténnyel.

E tekintetben tökéletesen hidegen hagy a véleménye.

Lassan felülök, és óvatosan dörgölni kezdem a lábfejem, hátha így visszabűvölhetem belé a vérkeringést. Hiú remény, de néhány perc elteltével valahogy mégis sikerül talpraküzdenem magam. Gyanítom, hogy Gwyn jobban helyeselné, ha ezeket a helyzeteket is mágia segítségével oldanám meg, de ebben a pillanatban nem érzek magamban elég erőt és mentális stabilitást ahhoz, hogy áldozzak.

Piszkosul hideg van; a kifújt levegő kis fehér párapamacsokként kavarog az arcom előtt. Gwyn sehol, de ez egyáltalán nem meglepő: megeshet, hogy az erdőben van, mint ahogy az is, hogy valahol máshol. Általában nem köti az orromra, merre jár.

A fagy a csontomig hatol, a talpam alatt keményre és hidegre dermedt rögökön zörrennek a dérmarta levelek. Hamarosan leesik az első hó, pedig már így is olyan, mintha törött üvegen kéne járnom és aludnom. A maga módján persze ez is megszokható - az álmokkal ellentétben.

Nehéz eldönteni, melyik a rosszabb: amikor a halálukról, vagy az életükről álmodok. Az ébredés így is, úgy is keserves.

Átkarolom magam, hátha így védelmet nyerek a széllel szemben, de amint beérek a fák közé, máris veszít valamennyit az erejéből, és a mozgás is segít, hogy kevésbé fázzam. Csak most veszem észre, hogy eddig milyen gyorsan, felületesen lélegeztem. Az éjszakai erdő a kezdetektől fogva megnyugtatott; köze sem volt az álmaimban újra meg újra felbukkanó áthatolhatatlanul sűrű, irreálisan sötét fenyveshez. 

Többször jártam be ezt az utat, minthogy számon tarthatnám - az utóbbi időben szokásommá vált, hogy éjszakánként legalább egyszer megtegyem. Ismerőssé vált minden fa, gyökér, cserje, a talaj minden egyenletlensége, az állatok neszezése pedig bizarr módon arra emlékeztet, amikor gyerekkoromban félálomban, elalvás előtt azt hallgattam, hogy matatnak a szüleim vagy nővéreim odakint a konyhában.

Félresöpröm a gondolatot, mielőtt újabb emlékfoszlányokat idézne fel, és kissé gyorsítok a lépteimen.

A tó nincs közel, de a séta hossza általában pont elég ahhoz, hogy legyen időm kissé megnyugodni és rendezni a gondolataimat. 

(Néha az a különös érzésem támad, mintha mindig máshol jelenne meg, sosem ott, ahol éppen számítok rá, ami persze badarság, mert ismerem az erdő minden négyzetcentiméterét, és kevéssé tűnik valószínűnek, hogy minden alkalommal átrendezze magát. Ámbár lassan kezdem megtanulni, hogy egyre kevésbé hagyatkozhatom a racionalitásra ebben a világban.)

Eleinte bizonytalanul, tétován, vakon mozogtam az éjszakai erdőben, fenyegetésnek éreztem minden apró zajt, zörrenést,  minden árnyékban veszélyt láttam. Aztán megtanultam használni a szemem, a fülem, az orrom; a vaksötétből lágy, ismerős félhomály lett, az idegen, riasztó hangok információvá váltak. Lassan, szinte észrevétlenül változtam; úgy vált napról napra könnyebbé és ismerősebbé a tájékozódás, mint ahogy a költözés után az új házat szoktam meg.

A tisztás ismét váratlanul bukkant elő fák közül, de minden kétséget kizáróan ugyanaz a hely volt, ahol először találkoztam Gwynnel. A tó szélét már napok óta leheletfinom jéghártya borította, a víz azonban sosem érződött hidegnek - igaz, különösebben melegnek sem, legalábbis nem úgy, mint mondjuk egy melegvizű forrás.

Összeszorítom a fogam, és hosszan, sziszegve engedem ki a levegőt, majd mielőtt meggondolhatnám, lerángatom magamról a felsőm maradékát, és a földre hajítottam az immár felére rövidült szoknyát is. Ez az egyik legnehezebb rész; nem mintha a vékony, szakadozott anyag olyan sokat védett volna a hideg ellen, de a tudat, hogy anyaszült meztelenül álldogálok az éjszakai erdő közepén novemberben, épp elég ahhoz, hogy egész testemben remegni kezdjek. A kést a kezembe véve igyekszem a lehető legkimértebben a vízbe lépni, és nem reszketve, a bőrömet perzselő hideg elől oltalmat keresve belezuhanni. A jégkéreg egy pillanatig a talpam alá simul, aztán halk, éles roppanással megadja magát. A víz itt alig ér a bokámig, de máris érzem a furcsa bizsergést lassan felkúszni a vádlimba, majd ahogy egyre beljebb gázolok, egyre feljebb érni. Mire elérem a tó közepét, és leülök a vízben, már az egész testemet átjárja a különös, de nem kellemetlen, immár ismerős melegség. Lehunyom a szemem.

Belélegez, kifúj. Csak a tüdőmből ki- és beáradó levegőre koncentrálok, arra, ahogy a szívem minden összehúzódásával vért présel az ereimbe, a testem gondosan összehangolt, jól szinkronizált ritmusára. Itt nincsen veszteség, nincsenek rémálmok, hideg, nem vagyok egyedül: kicsi vagyok és jelentéktelen ugyanakkor ez nem félelemmel, hanem megnyugvással tölt el. Életemben először érzem, hogy a része vagyok valaminek, hogy teljesen, tökéletesen belesimulok valamibe, ahol nem számít, hogy csak egy lány vagyok, akinek majd' mindenkije halott, aki nem különösebben tehetséges, szép, okos vagy bátor, és alapjában véve nem rendelkezik kiemelkedő képességekkel. Csak a bőrömet simogató víz létezik, aztán az éles fájdalom, ahogy a penge felhasítja a karomat, a vízzel keveredő vér halványbíbor színe.

Megnyugvás.