Introitus

Háttérzene

Ahogy kinyílt a Nagycsarnok kapuja, a tradíciók vezetői és képviselői felálltak, hogy fogadják az ezévi novíciusokat. Először Will jelent meg, majd széles mozdulatokkal betessékelte a négy ifjat.

Arany Felhő mester magában mosolyogva figyelte, ahogy a két férfi és a két nő (illetve az egyikőjük csak egy kamaszlánynak tűnt), megilletődötten, körbe forogva lépdel a terem közepe felé. A Nagycsarnok valóban impozáns építmény volt, bár Arany Felhő ízléséhez egy kicsit túl monumentális és hivalkodó. A bemélyített aréna fölött mintegy három méter magasban galéria futotta körbe a csarnokot, a galériát tíz oszlop osztotta tíz egyelő körcikkre. A tízből kilenc boltív fölött kőtimpanon feszült, a hermetikusok által felfogott kilenc szféra egyikének alkímikus jelével. Tradicionálisabb mesterek tiltakoztak volna Hermész Rendjének ilyen agresszív dominanciája ellen, de a jelenlevők inkább a tradíciók egységét igyekeztek megszilárdítani, mint az évezredes sérelmeket újra felhánytorgatni.

A négy novícius végül megállt a kör közepén, és tiszteletteljesen felsorakoztak, ki több, ki kevesebb megilletődöttséggel. A legnyugtalanabb talán a fiatal lány volt. Arany Felhő tizennégy-tizenöt körülinek vélte. Piszkosszőke haja gondozatlanul omlott a vállaira és a hátára. A hűvös decemberi időjárás dacára mezítláb volt, és minden öltözete kimerült egy valaha szebb napokat látott, térd alatt már szinte ronggyá szakadt földbarna szoknyában, valamint egy sárfoltos ujjatlan felsőben, aminek az eredeti színének megállapítására a mester már nem is mert vállalkozni. A mellette álló huszonöt körüli nő ezzel szemben makulátlan sminkben, fekete haját szigorú kontyba csavarva, egy elegáns, mélyzöld árnyalatú, testhez simuló ruhában feszített, izmos, formás alakja, testtartása egyaránt harcedzett személyről árulkodott. Szemlátomást igyekezett fesztelennek mutatkozni, de pillantása folyton ide-oda járt, mint a csapdába esett vadé. A mellette álló férfi mind viselkedésében, mind ruházatában úgy nézett ki, mint aki véletlenül, mintegy a reggelije mellől került ide. A férfi harminc körül lehetett, átlagos termettel, erős testalkattal, és jellegzetes, széles szláv arccal. Egy fekete ’Bow before me, for I am R00t!’ feliratú pólót viselt, ezt egy fekete „susogós” tréningnadrág és egy vietnami gumipapucs egészítette ki. Arany Felhő mosolyogva megcsóválta a fejét.

A negyedik férfit már ismerte. Dühöngő Tigris a saját tanítványa volt, de be kellett vallania, maga is meglepődött rajta, mikor a fiú februárban megvilágosodott egy gyakorló küzdelem közben. Tigris nem véletlenül kapta a nevét: elképesztően tehetséges és kiváló adottságokkal bíró harcos volt, ehhez azonban már csak fiatal kora okán is forrófejűség és kötekedő természet társult. Minél többet gyakorolt és minél jobb harcos lett, annál inkább erősödtek ezek a vonásai. Arany Felhő mindvégig úgy hitte, hogy ez csak távolabb vezeti a megvilágosodástól és a tao ösvényéről, mintsem közelebb. De ebben csalatkoznia kellett. Egy álló éjszakát meditált a kérdésen, és arra jutott, hogy minden bizonnyal ő gondolkozott túl szűklátókörűen a dologról, és Dühöngő Tigris ébredése egy lecke számára, amelyből le kell vonnia a megfelelő bölcsességet. Sosem fejezem be a tanulást – emlékeztette magát. Eleinte még jobban csodálkozott, mikor a Kau Cim pálcikák azt jósolták, hogy Dühöngő Tigrisben egy ősi harcos lelke éledt újjá, aki hatalmas, világmegváltó küzdelem előtt áll ezen inkarnációjában. Aztán megértette: ez próbatétel neki, próbatétel a fiúnak és próbatétel a léleknek. Rátalálni a helyes útra, és rávezetni másokat is. De mi lehet ez a sors, amelyet a világ Tigris útjába vezérel majd?

***

- Fogalmam sincs – közölte egyszerűen a Bonisagus-házbéli Basielios nagymester, mikor aggályait kifejtette neki és a tanácsát kérte. – Talán azoknál a pálcikáknál valamivel szofisztikáltabb módszerrel kéne megvizsgálni. Azt mondjátok, hogy az akasha krónikáitokban minden le van írva, ami egykor történt és ami valaha történni fog.

- Így van. De a Krónika tekercsei szét vannak szóródva a világban. Csaknem négy évszázad hódítói széthordták mindenfelé. A Testvériségnek pedig jelenleg nem áll módjában az, hogy ilyesmi után nyomozzon – mondta fejcsóválva Arany Felhő.

A hermetikus bátorítóan rakta a vállára a kezét.

- Nektek talán nem, de biztosan találunk valakit, akiknek igen, és akik megteszik ezt neki – hátat fordult és az ablakhoz sétált. Egy ideig a gondolataiba mélyedve álldogált, majd megfordult – Rook a minap azt jelentette, hogy a tanítványa igen tehetséges, és némi további képzéssel kiváló mestere lesz tradíciója szféráinak. – Arany Felhő ösztönösen megborzongott, de egy szót sem szólt. Az utolsó hely, ahonnan segítséget remélt, a Chakravanti, vagy ahogy errefelé nevezték, Euthanatosok szektája volt – És úgy egyáltalán – folytatta a Nagytanács rektora csevegő hangnemben – az idei esztendő novíciusai, úgy tűnik, mintha valamely együttállás elemei lennének. Gondolj cask bele: két férfi, két nő, egy-egy minden ismert daimónesszenciából, két "élő" és két "élettelen", két természetes és két mesterséges mesterséges, két külső és és két belső. Meglehet, hogy ez a komoly sorsfordulónak, amely az egész világra ki fog hatni, és aminek jelei, elárulom neked, már mutatkoznak, nem csak a te tanítványod, hanem a társai is részesei lesznek. Mert ők egy kabalt fognak alkotni, ez már egyértelmű. Százféleképp különbözőek, de mégis egyfélék; széthúzó erők erős egyensúlya lesznek ők, együtt lefedik az egész Tellúriát, s talán azt is, ami amögött van. Ennek így kell lennie.

Arany Felhőt megnyugtatták a szavak, de ettől függetlenül gondolatai továbbra is Dühöngő Tigris felé szálltak. A fiúnak borzasztóan erős a qi-je, de nem tudja kontrollálni, félő, hogy rosszra használja. Bízza hát három másik, tapasztalatlan társra, akik ráadásul a taot sem ismerik? Ki tudja… De ha a rektor bizakodó, nekem ugyan mi okom lenne az ellenkezőjére? Talán igaza van, az előjelek végülis bíztatók. Meglátjuk.

***

Illő csend után a főhelyen álló rektor előbbre lépett, és megszólalt.

- Üdv néktek, initiatusok, kik ezen évben nyertétek el a megvilágosodást. A nevem Basileios bani Bonisagus bani Hermes, mint a Kilenc Misztikus Tradíció Nagytanácsának rektora, köszöntlek benneteket. Hagyományaink szerint ezen az estén, amikor a világosság és a sötétség küzdelmében ismét a fény győzedelmét ünnepeljük, avatjuk be azokat, kik tradícióink között az előző napforduló óta nyitották fel szemüket a világra. Ti vagytok ennek a fénynek új sugarai, amelyek a reményt táplálják, hogy az elszürkülő világ nem fedi be hagyományainkat, és az emberiség nem hullik végleg a sztázis kristálymozdulatlanságába.

Arany Felhő nem figyelt tovább a szavakra, amiket immár huszonkettedszerre hallott. Első alkalommal még ő is lentről, az arénából, majd később An Wei nagymester mögül, négy éve pedig az Akasha Testvériség páholyának éléről. Gondolatai továbbra is Dühöngő Tigris körül forogtak. A fiú felszegett fejjel hallgatta Basileios szónoklatát, minden rezzenése határtalan magabiztosságot sugallt. Felkészült vajon arra, ami vár rá mostantól? Ki tudja…

A mester behunyta a szemét, hagyta, hogy elméje megnyíljon, kiáradjon a teremben, és körülvegye a tanítványok auráját, a belőlük kiáradó hsing qi-t kutatva.

Elsőnek a fiatal lányt simította végig elméjével. Félelem, dac, gyász és keménység. A lány Gwynbleidd tanítványa, tulajdonképp már az öltözete is erről árulkodik. Gwyn jó mester, de kemény és sokszor könyörtelen, mint maga a vadon, amiben él és amiben hisz. Ha van annyi ebben a lányban, hogy ne törjön meg a súlyos leckék alatt, ő maga is olyan lehet, mint a nagy tölgyfa, amit Gwyn tradíciója oly nagyon tisztel, amelynek gyökerei mélyre nyúlnak, a törzse erős és dacol minden szélviharral, lombkoronája pedig enyhet nyújt számos embernek és vadnak. Ismét rápillantott a lányra. Lábujjai mint a fa gyökerei kapaszkodtak a kőpadlóba, durva, bőrkeményedéses kezei ökölbe szorítva a teste mellett. Piszkosszőke hajának rakoncátlan szálai glóriaként csillogtak a terembe áramló fényben, zöld szeme mély színű tűzzel villogott. Arany Felhő mély levegőt vett és egy szinttel mélyebbre ment. Egy sötét erdőt látott, egy felismerhetetlenné roncsolódott autót, és a lányt, amint vérbe fagyva hever mellette. Látta a lányt, amint görcsösen zokogva borult az autóra, és úgy markolta, mintha egyetlen kincse veszett volna oda benne. A családja. Majd látta a lányt kifulladva, piros arccal, szakadt ruhában, a bokrok által megtépve, tüskéktől felvérzett lábbal kitántorogni az erdőből. Az élet él és élni akar. Látta a lányt egy kis erdei tónál, ahogy térdelve áldozatot mutat be. Látta, ahogy hatalmát próbálgatva bontja ki egy ibolya szirmait. Látta, ahogy minden erejét megfeszítve fut, hogy utolérjen egy széles agancsú szarvasbikát. Látta, ahogy egy alattomos inda futtában a bokájára tekeredve kigáncsolja. Látta, ahogy a késével végigvágja a karját, és a vért végigcsorgatja a combjain. Látta, ahogy ledobja rongyait és beleereszkedik a tóba. Látta, ahogy Gwyn pofonjának erejétől a földre esve sír. Látta, ahogy késével felvágja egy nyúl hasát, belenyúl a sebbe és vér csordul le a szája sarkán, ahogy beleharap a még gőzölgő májba. Látta, ahogy a zúzmarás erdőben zokogva próbál remegő, vérvörös kezeivel életet dörzsölni dérmarta lábujjaiba. Látta, ahogy a lány zihálva, kimerülten figyel Gwyn szavaira. Látta, ahogy egy farkas a lány torkának ugrik. Látta, ahogy a lány hangos dühkiáltással talpra ugrik és a farkas felé csap fekete pengéjű tőrével, vérrel fröcskölve be a fenevadat. És végül látta, ahogy a lány anyaszült meztelenül, csak hosszú hajába öltözve ül a befagyott tó jegén, körülötte szinte gőzölög a levegő, és az arcán, most először, béke van.

Arany Felhő kinyitotta a szemét, és még egyszer a lány arcára tekintet. Ilyen fiatal és máris mennyi megpróbáltatás van mögötte – gondolta. – Tigris mindig találtvalakit, akit védelmezhetett, még akkor is, ha ezt sokszor csak újabb verekedés kedvéért tette. De a szíve mindig is jó volt, mindig a gyengébb pártját fogta, a fiatalabb tanítványokat szívesen vette pártfogása alá és megvédte őket a nagyobbak hecceléseitől. Jó lesz ez így. – Bólintott és tekintetét a feketehajú, kreolos bőrű lányra vetette.

A nő aurájától önkéntelenül megborzongott. A sorvadás fekete fekélyei már tanyát vertek ifjú lelkében. Mind erre a sorsra jutnak. Rég ismerte Rookot, az Örökéltű Vadászt, számos küldetésben harcolt vele együtt, és tudta, hogy jó ember, de sehogy nem bírt megbarátkozni a Halál tradíciójával, még ha az Jó Halál is – mint mondják. Ismét mély levegőt vett és szellemével körbefonta a lányt. Látta a lányt küzdeni. A szeme nem tévedett hát most sem. Ahogy nézte a lány pontos, szűk és célratörő mozdulatait, amiből hirtelen egy váratlan köríves rúgással támadott előre, Rook szikár, lényegretörő és brutális stílusa mellett hirtelen meglátott mást is. Lenox. - Hát persze, én bolond – mosolygott magában. A lány ugyanolyan nagyra hivatott, mint Dühöngő Tigris, ha ugyan nem nagyobbra, ki tudja, hátha ő a jóslat kulcsszemélye. Megérintette Alyssa nyugalma. – Ez jó – ha van valaki, aki mindig nyugodt tud maradni, az ellensúlyozhatja Tigris forrófejűségét, és még tanulhat is tőle. Viszont nehezen fognak megbarátkozni egymással, sőt – gondolta, ahogy felrémlett előtte Alyssa és tanítványa alig tíz perccel ezelőtti összeszólalkozása. De lássuk magát a lányt. Csendes, nyugodt, halálos. A lelke akár egy mély tó, nem zavarja fel semmi, és ha mégis, a hullámok fodrai hamar tovatűnnek. Csendes, higgadt és halálos. És nem kevesebb borzalmat látott, mint a kislány mellette. Ilyen családi örökséggel ez valószínűleg elkerülhetetlen, sajnos.

Eltávolodott Alyssától, és megfürdette elméjét az épületbe beszüremlő fényben. Figyelmét immár a férfi kötötte le, ki egyértelműen Adeptus volt, noha még soha nem látott olyan adeptust, aki ennyire nem találta a helyét ott, ahol éppen van. A többiek mindig úgy viselkedtek, mint akik magukat tartják az univerzum origójának. Ivan. Ivan Krilov. Összezavarodott és tanácstalan, de nagyszívű, kitartó és stabil. Erős alap, melyre a többiek építhetnek. Szeret csoportban dolgozni és van is már tapasztalata. Sötét titok, veszélyes üldözők - nem mintha meglepő volna... Bár most kinőtt a foguk alól, de akikkel mostantól fog mérkőzni, próbára teszik majd a tudását. Rend a káoszban, káosz a rendben. Mindig valami váratlan. Különös olyantól, aki maga a sztázist, a világ amalgámját képezi. De nem. A bizonytalanság nem belőle származik. Whitman, fájdalom, nem jó mester, nem segíti, inkább hátráltatja. Talán ő lesz az, aki négyük közül a legtöbbet tanul majd a mesterétől külön töltött időből. Sosem voltak igaz barátai. Talán ezt is megtalálja bennük.

Különös ez. Mennyi magányos lélek, mind mások, s mégis mennyi szál köti össze őket. Basileiosnak igaza lehet. Ha megismerik egymást, és megtanulnak számítani egymásra, együttműködni, az mindannyiuk javára válhat. És ki tudja a kozmikus egység négy sarka együtt tán kitölti a középsőt is.

Basileios közben befejezte emelkedett szónoklatát.

- Menjetek most, térjetek vissza házaitokba, mestereitekhez. Kabalotokat újév napjának tízedik órájára rendelem ide újra, hogy megkapjátok első nektek szánt küldetésteket. Menjetek, s kísérjen titeket a megmaradottak, a Kilenc Mágikus Tradíció áldása.

Jameson püspök a beavatottak felé nyújtotta pásztorbotját, és erős, tiszta hangján egy mindeneket megrengető hangot énekelt. Arany Felhő lelke felemelkedett, hogy fogadja a tiszta fényből való áramlatot, és közben látta azt is, hogy odalent a négy beavatott hasonlóan fürdik a mennyei fényben. Mikor a hang elhalt, a beavatottak meghajoltak és egymás után távoztak. Utolsónak Dühöngő Tigris maradt, aki felé fordította arcát, felnézett és kezeit a tradicionális üdvözlésre kulcsolta. A tekintete tiszta volt és derűs.

„Nem foglak cserbenhagyni, shifu!”

Prelude

[HÁTTÉRZENE]

A templom kiürült a szertartás után, a kellemes félhomályban tömjénfüst töredék foszlányai szálldostak alig érezhetően. A padsorokban egyetlen alak ült csak, a hátulsó sorok egyikében, akinek idegenségét olyan is elsőre megmondta volna, aki életében először jár katolikus templomban.

Az alak mintha némileg sötétebb lett volna, mint azt a fényviszonyok lehetővé tettek, ösztövér árnyékként magasodott a padok között, széles karimájú kalapja méretes árnyékot vetett a sorokra. Már több mint negyed órája volt, hogy a fél tizenegyes mise után az utolsó hívő is elhagyta a templomot, de az alak, mint egy vészjósló vízköpő, őrizte a helyet – vagy várt valamire.

Nem kellett sokáig várnia. A sekrestye ajtaja kinyílt, meleg, arany fénypászmát vetve az oltárra, és kilépett rajta egy kinyúlt, agyonmosott, fekete pulóverbe és egyszerű farmerba öltözött férfi. A pap volt, aki az iménti szertatást vezette. Térdett hajtott a tabernákulum felé, amikor elérte a templom főhajójának hossztengelyét, majd határozott léptekkel a várakozó alak felé sietett. Középtermetű, jókötésű, fekete hajú és szemű férfi volt, harmincas éveinek végefelé. Mozgása könnyed volt, mégis határozott, olyasfajta emberé, aki tudja, miféle erők és felelősségek birtokosa. Mikor elért a padsorig, megállt, és végignézett a férfin, aki mereven az oltárt fixírozta tekintetével. A jövevény arca, mint az egész férfi maga, hosszúkás volt és vékony, ráncos és viharvert, ugyanakkor karizmatikus, s ha lehet mondani, jelentős. Valahol hatvan és hetven között lehetett, de igen jól tartotta magát. A tartása egyenes volt, és tekintetét nem szennyezte be az ekorú emberek fáradtsága. Ami a szemét illeti, a legkülönösebb a férfi tekintete volt. Mélyen ülő szemei voltak, és a busa, őszes szemöldökök alatt a szemei mint egy-egy izzó parázs darab világítottak a kalap tenyérnyi széles karimája alól. A legtöbben hátrahőköltek volna a látványtól, de a pap meg se rezzent – szemlátomást ismerte a jövevényt.

- Rook, az ég áldjon meg, vedd le a kalapodat, ez Isten háza! – szólt rá korholóan.

Az - egy töredék pillanatnyi hatásszünetet követően - kényelmes mozdulattal megszabadult különös szabású, széles karimájú bőrkalaptól, és udvariasnak szánt mosolyt villantott a papra.

- Mindig elfelejtem, bocsáss meg… Ezek a fiatal vallások, meg a buta szabályaik, tudod… - és a mosolya egy pillanatra kisfiús vigyorba torzult, amitől az arca egy pillanatra meglepően emberivé változott. De a pillanat hamar elmúlt, és az ábrázata hamarosan ismét a korábbi állapotba rendeződött vissza, ami hasonlított az oszlopok mellett sorakozó gótikus apostolszobrok komor arckifejezésére. – A segítségedet szeretném kérni, Vigil. Fontos.

A pap megcsóválta a fejét.

- Persze, hogy fontos… - mondta némi éllel – gyere velem, inkább a sekrestyében beszéljünk! – azzal hátralépett, és karjával a nevezett helyiség felé intett. Az idősebb férfi olyan kígyósima mozgással állt fel és lépett ki a főhajóba, mintha legalább harminc évvel fiatalabb lett volna annál, mint amit mutatott. Egy szűk fejjel volt magasabb a papnál, hosszú, lábszárközépig érő bőrkabátot viselt, ami igen különös választásnak tűnt a késő júliusi hőségben.

Ahogy a szentélybe értek, a pap ismét térdet-fejet hajtott az oltáriszentség felé, Rook viszont csak egy kurta biccentéssel rótta le kegyeletét. A sekrestye egy a szentély oldalából nyílott kis faajtóból nyílt, Rook orrát most erősebben csapta meg a templomban csak kósza foszlányokban lengedező törvényfüst. Önkéntelenül eltüsszentette magát.

- Egészségedre – szólt a pap. – Ugye tudod, miért használjuk a tömjénfüstöt? – kérdezte meg némi kajánsággal az  idős férfit.

- Tudom, az ártó szellemek ellen. De biztosíthatlak, egyet sem hoztam magammal – a hangja olyan száraz és recsegős volt, mint az évezredes pergamen. A pap elmosolyodott, majd megkérdezte.

- Tehát mi kéne, miért jöttél?

- Alyssáról és Erikről van szó, Frank Lenox gyermekeiről…

- Igen? – kérdezett vissza Vigil atya, és előbbre dőlt a székén.

Rook szemlátomást küzdött azzal, hogy miként fogalmazza meg kérését a mindenki számára legelfogadhatóbb formában.

- A segítségedre és… az áldásodra volna szükségem. Nem nekem, nekik. – tette hozzá gyorsan, mintegy mentegetőzve.

- Ó, igen, mindig is jobb voltál a holtak, mint az élők felkutatásában – mondta mosolyogva Vigil atya – És mivel tudnál te segíteni nekem, pogány testvérem?

- Mire volna szükséged? – kérdezett vissza Rook, gyorsabban annál, mint amennyi időre egy átgondolt döntésre szükség lett volna.

A pap ismét elmosolyodott, de immár nyoma sem volt a hangjában gúnynak vagy csipkelődésben.

- Egy régi barátnak szívesen megteszek egy ilyen apróságot. De ha már megkérdezted, a környéken vérszívó férgek telepedtek meg, és zaklatják a nyájamat. A jó pásztor pedig…

- „A Jó Pásztor életét adja a juhaiért”… Nemde ezt mondja az Írásotok? Azért csak nem vagy ennyire elkeseredett? Vagy elpuhultál volna? Mikor utoljára találkoztunk, még elég jó karban voltál. Csak nem te is öregszel? – Rook nevetése épp olyan száraz és porzó volt, mint a beszédhangja.

Vigil atya gúnyos kacajt hallatott, majd türelmetlenül legyintett.

- Bagoly mondja… Szó sincs róla. De ha már így felajánlottad, gondoltam segíthetnél. Elvégre mégiscsak nagyobb gyakorlatod van… A régi szép idők emlékére, mondjuk.

- Áll az alku – vágta rá Rook, szemlátomást örülve annak, hogy ilyen könnyen megúszta.

- Jól van – mondta a pap, majd felállt és az egyik nagy, a padlótól a plafonig nyúló szekrényhez lépett. Egy hófehér miseruhát, és egy vörös-arany stólát vett elő és gyakorlott mozdulatokkal magára öltötte.

- Kérlek, légy olyan jó és győződj meg róla, hogy a kapu zárva van-e. Nagyon nem lenne jó, ha pont most ránk nyitnának - mondta, azzal visszaindult a szentélybe.

Rook öles léptekkel szelte át a templom alig harmincméternyi hosszát. Mire visszatért, Vigil atya már előkészült: az oltár hófehér, bíborvörös kereszttel és IHS monogrammal díszített terítővel volt letakarva, rajta kereszt alakban négy ezüst füstölőszelence, illetve oldalt egy szintén ezüst szenteltvízszóró.

- Milyen fókuszt tudsz adni? - kérdezte az oltár ellentétes oldalán álló Rookot a pap. A férfi a bőrkabátba nyúlt és előhúzott egy kissé már gyűrött és viseletes fényképet. Vigil atya futólag rápillantott: egy tizenkétéves-forma fiú és egy két-három évvel fiatalabb lány volt a képen, amint édesapjukba kapaszkodva nevetnek a kamerába. Vigil ismerte az apát. Elkomorult a tekintete.

- Megteszi - mondta, és a képet a füstölőtartók kijelölte kereszt metszéspontjára helyezte.

- Tudok esetleg segíteni? – kérdezte Rook.

- Hiszel az Egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében? - kérdezett vissza Vigil olyan hangon, mintha leckét mondana fel

- Nem – vallotta be Rook.

- Kár, pedig van még tovább is…

- Tudom.

- Bizonyos dolgok nem változnak - csóválta meg a fejét a pap

- Ebben sem hiszek - jegyezte meg Rook.

- Mindegy. Ülj le inkább oda, ha az Úr is úgy akarja, mindjárt megvagyok.

Rook úgy  érezte, hogy az ő aurája kifejezetten nem fogja segíteni a pap rituáléját, ezért elhagyta a szentélyt és az első padsorba ült le.

Vigil atya először csendben imádkozott, majd karját kitárva, tekintetét az égre emelve énekelni kezdett. Rook a legkevésbé sem volt érzelgős fajta, de magában el kellett ismernie, hogy a pap éneke elég közel volt ahhoz, amit úgy általánosságban a “szférák zenéjének” neveznek. Vigil atyának erős, tiszta baritonja volt, de ahogy énekelt, mintha egyre újabb szólamok csatlakoztak volna bele a zsoltárba, amik különös módon mind az ő hangján szóltak. Rook nem lepődött meg, vagy húsz éve ismerte Vigilt. Az ének lassú, diadalmas crescendoval haladt a csúcspont felé. A pap alakját különös, meleg aranyfénybe vonta a rózsaablakokon beszűrődő világosság. Rook mintha már az orgonát is hallotta volna…

A pap karjai körül hirtelen mintha megzavarodtak volna a fénysugarak, és két hatalmas szárny formáját vették fel, követve Vigil könyörgő imára kiterjesztett karjainak ívét. Rook még mindig nem lepődött meg, ezt is sokszor látta már tőle, a fény-szárnyak mintegy védjegyei voltak Vigil atya “működésének”. Bár abban nem volt biztos, hogy ezt vajon a közönséges földi halandók is látják-e, valószínűleg számos, az atya számára kínos kérdést eredményezett volna a gyülekezet tagjai részéről…

A pap eddig kitárt karjait most az oltár fölé nyújtotta, és a mozdulatot követték a fényből szőtt szárnyak is, óvón takarva be az oltárra helyezett képet. A dallam megváltozott, most már inkább recitált, mint énekelt. Rook hallotta, hogy latin, de nem ismerte annyira a nyelvet, hogy a pontos értelmét ki tudja venni. De nem is számított.

Az ima lassan elhalkult, majd elhalt, és a rózsaablakokon beszűrődő aranysárga fény is kihunyt, a templomra a szokott, kellemes félhomály borult. Vigil atya elvesztette az őt eddig körülölelő dicsfényt, és látszólag összezsugorodva, lehajtott fejjel támaszkodott az oltárra, amin a parázstartókban lassanként kifogyott a füstölő.

- Együtt vannak, Eastern Heath Road 82. Kértem az Urat, hogy őrizze és áldja meg őket, de jobb ha sietsz. Veszély fenyegeti őket.

Rook szinte udvariatlanul felhorkant.

- Ráma vérei, persze, hogy veszély fenyegeti őket – közölte, majd szedelőzködni kezdett. Fejébe nyomta a kalapját, és már épp indulni készült volna, mikor hirtelen visszafordult. Megfogta a pap kezét és megrázta.

- Köszönöm. Nem felejtem el.

- Ahogy én sem – mondta mosolyogva a pap – de neked mindig nagyon szívesen. Majd kereslek az ígért kiruccanással kapcsolatban. Legyél kész.

- Mindig kész vagyok – közölte fölényesen Rook, és fellebbentette kabátja szárnyát. Az övén körben 25-30 centis karók sorakoztak, a mellkasán keresztben két tölténytárban pedig a legkülönböző kaliberű töltények. Csípőjére kétoldalt egy-egy igencsak idejétmúlt, de szemlátomást jól karban tartott mordály volt erősítve. Vigil atya rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Fegyverrel az Isten házába?

- Ezek a munkaeszközeim – mondta közömbösen Rook.

- Hagyjuk… Kikísérlek.

Kezdetben vala az Ige

Eme blog, a Hasadék, egy 2014 novemberében indult Mage: The Ascension parti útinaplója.