Oroszországból szeretettel

музыка

Artyom előírásszerűen kettőt kopogott a vastag tölgyfaajtón, majd a „szabad” elhangzásáig a kilincsre tette a kezét, és nagy levegőt vett. A válasz nem késett sokáig. Artyom lenyomta a kilincset.

Az iroda egyszerre árasztotta a hetvenes évek Szovjetuniójának szikár, puritán (és némileg áporodott) és a huszonegyedik század nyugati irodaházainak kifinomult, de minimalista atmoszféráját. Az asztalnál egy hatalmas íróasztal terpeszkedett, előtte egy kényelmetlen faszékkel, az érdemesebb látogatók leültetésére oldalt a fal mellett egy bőr ülőgarnitúra, előtte üveg dohányzóasztallal. A szobában vágni lehetett a füstöt, és szokásához híven Koroljov ezredes most is ingujjra vetkőzve, lábát az íróasztalon pihentetve cigarettázott, miközben a kezében levő iratköteget olvasta. Laptopja félretolva hevert, ahogy az asztallap terítve volt a legkülönbözőbb aktákkal, amik között az ezredes éppen szemlátomást keresett valamit.

Artyom előírásszerűen megállt a szőnyeg szélén, gyors mozdulattal szerelvényt igazított, majd megköszörülte a torkát.

- Korovjov ezredes, itt vannak az akták, amiket a négyes ügyosztályról kért – a köpcös, erősen kopaszodó férfi fel sem nézett az iratból, csak cigarettát tartó kezeivel intett, hogy tegye le. Artyom kettőt lépett előre, és az asztalra helyezte a paksamétát, majd, szintén előírásszerűen, két lépést hátrált és további utasítást várt. Tizenöt kínosan lassú másodperc telt el, míg az ezredes konstatálta, hogy az őrmester még mindig az irodában van.

- Köszönöm, őrmester, végeztem – vetette oda foghegyről, és meg se várva, hogy Artyom vigyázzba vágva magát szabályos hátraarc után távozzon, újra a kezében tartott papírkötegre meredt. Mikor végigszívta a kezében levő cigarettát, gyakorlott mozdulatokkal rágyújtott egy másikra, majd kortyolt egyet az asztal sarkán reggel óta álló, már rég kihűlt teájából. Felvette az altiszt által behozott aktát és belelapozott. Két percnyi vizsgálódás után a telefonhoz lépett és lenyomott rajta egy gombot.

- Glogova tizedes, kérem, kapcsolja nekem Versinyin őrnagyot a KR Igazgatóságon! – dobolni kezdett az asztalon a jobb kezével felvett ceruzával. Pár másodperc türelmetlen várakozás után halk kattanást hallott a túlsó oldalon, és valaki beleszólt a vonalba.

- Borisz Boriszov, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – szólt bele széles mosollyal az arcán Koroljov.

- Kiváló, kiváló! – folytatta – Azért bátorkodtalak hívni, mert épp az imént kaptam meg egy korábban lezárt aktát, és összevadásztam hozzá egyetsmást… Igen, újranyitási kérelmet szeretnék benyújtani, remélem volnál oly szíves… Hogy mi? Persze! A „chernaya shlyapa”-ügy… A hackerek Ukrajnában… Igen, tudom, de az egyik vezetőjük még szökésben van. Ivan…  - a kagylót ügyesen a válla és az arca közé szorította, hogy mindkét kezével tudja rendezgetni a papírokat – Ivan Krilov, igen, megvan! Kaptunk egy fülest felsőbb osztályoktól, hogy a fiú Angliába szökött, és veszélyes lehet… Hogy mi? Forrás? Mondom… Felülről… Azt írja, hogy megerősítették a jelenlétét és a nemzetbiztonsági veszélyességét a hármas fokozatra módosították… Igen, tudom, eddig kettes volt… Én se tudom, de valamit tennünk kell, hát mi az ördögöt fogok én jelenteni? No, hát szóval valamit kéne tenni, ha megkérlek ráállítasz néhány fiút Angliában? … Így van, én se nagyon értem ezt a nagy felhajtást, de ez már a harmadik konzisztens jelentést, ennyire nem lehetnek tökkelütöttek… Csak egy-két hónap, két-három ember, meg se kottyan nektek… Hamar kiderül, miben sántikál… Iiiigen a szokásos protokoll, lehallgatás, követés, fedett házkutatás, webforgalom monitorozása, semmi olyan, ami különösebben megerőltető lenne… Remek! Remek! Kiváló, nagyon köszönöm!

Artyom holnap reggel átmegy a hivatalos kérelemmel… Adósod vagyok, Borisz Boriszovics, nagyon köszönöm! – hadarta a telefonba, majd bontotta a vonalat. Megkönnyebbülten ült vissza a székbe, az addig babrált aktát akkurátusan elhelyezte a többi között, egy mélyet szívott a cigarettából, majd leütötte a beszélgetés közben méretesre hízott hamut a végéről, kifújta a füstöt és hátradőlt.

- És most pedig… várunk…

Alice

https://youtube.com/watch?v=gdea-x38Pvs

Reszketve ébredek; megint. 

Eleinte nem tudom eldönteni, az álom hatása-e, vagy a hidegé. A rémülettől kiver a verejték, de úgy fázom, hogy attól tartok, pillanatokon belül leheletnyi jégkéreggé fog fagyni. A fogaim olyan erővel koccannak egymásnak, hogy az állkapcsomba görcsös fájdalom áll, és minden hiábavaló igyekezetem ellenére elalváskor nem sikerült úgy összegömbölyödnöm, hogy a fagy ne marja kékre a kezem és lábam ujjait. Odakint még sötét van, egy vagy két óra még a napfelkeltéig; nehéz eldönteni, mivel az idő előrehaladtával egyre hosszabbá és gyötrelmesen hideggé válnak az éjszakák.

Csak mostanában kezdek rádöbbenni, hogy bár eddig úgy hittem, ismerem a szorongást, éhséget, sötétet, hideget és magányt, tévedtem. Mindössze halvány árnyékával találkoztam ezeknek a dolgoknak: ismertem a kaparászó kellemetlenséget a hasam táján, a néhány órányi egyedüllétet, a szobám félhomályát villanyoltás után, vagy azt az állapotot, amikor egy forró fürdőből kilépve megborzongok a levegő hűvösétől. De fogalmam sem volt arról, milyen az, amikor a gyomor egyetlen görcsös, önmagát emésztő, émelygő góccá alakul, és arra késztet, hogy nyersen, véresen, szinte egészben tüntess el egy kisállatot; milyen, amikor vakságot idéző feketeség borul a szemedre, milyen az, amikor úgy érzed, elevenen égsz el a fagyban, majd, ami még rosszabb, minden idegszálad tompultra dermed, és jön a rettegés: nem végleges-e az érzéketlenség? 

(Egyik éjszaka azt hittem, a bal kezem összes ujját elvesztem, és mire sikerült néhány fokkal megnövelnem a testhőmérsékletem, még az égető fájdalom is nehezen győzött meg az ellenkezőjéről.)

Nem ismertem a pánik fojtogató súlyát sem, ami akkor szakad az emberre, amikor tudatosul benne, mennyire teljesen, tökéletesen és végérvényesen egyedül van.

Az elején azt hittem, idővel majd hozzászokom ehhez is, mint annak idején az új házhoz, az erdőhöz, Gwyn nyers stílusához, a pofonokhoz, a cipő vagy ruha hiányhoz - és a gondolathoz, hogy olyan erőt birtoklok, melyről a legtöbbeknek elképzelése sincs. 

Költözés. Ismeretlenből instruktor. Megaláztatás. Meztelenség. Hideg. Mágia.

Árvaság.

Furcsamód ez az érzés sokkal rosszabbá vált mások közelében, mint amikor egymagam voltam. A tó jegén, az erdőben járva, vadászat vagy meditáció közben olyan kevés dolog emlékeztetett régi, hátrahagyott életemre, hogy könnyű volt azt tettetni, hogy soha nem is létezett. Gwyn ezt persze nem helyeselte, és egyszer-kétszer megjegyezte, hogy a gyászból akár erőt is meríthetnék egy-két varázslat elvégzéséhez, de egy idő után némi passzív ellenállással sikerült meggyőznöm az ellenkezőjéről. 

Legalábbis nem ismételgette tovább. 

Persze azt továbbra sem helyeselte, hogy ennyire tudatosan semmisnek tekintem életem első tizenöt évét. Nem mintha aggodalmát vagy együttérzését fejezte volna ki ezzel kapcsolatban - soha nem mondta, hogy "sajnálom", "részvétem", vagy bármi hasonlót. (Ami azt illeti, sok olyan dolog volt, amit Gwyn nem mondott. Ezek közé tartozott a "bocsánat", a "kérem", a "köszönöm", a "várj, segítek", valamint egy rakás más udvariassági formula és szófordulat. Ez eleinte kifejezetten bosszantott, aztán hozzászoktam - valahogy úgy, mint a meztelenségéhez. Amikor pedig megértettem a természet egyszerűségében és könyörtelenségében lakó őszinteséget, megtanultam értékelni is.) 

Nem: hagyta, hadd küzdjek meg vele magam. De azért magamon éreztem a tekintete súlyát, amikor eleinte a barlang falához kuporodva sírtam, vagy valahányszor zihálva riadtam fel valamelyik rémálmomból az éjszaka közepén, és tudtam, mire gondol: hogy a veszteségem csak egy a sokmilliárdból, és ideje lenne megbirkóznom ezzel a ténnyel.

E tekintetben tökéletesen hidegen hagy a véleménye.

Lassan felülök, és óvatosan dörgölni kezdem a lábfejem, hátha így visszabűvölhetem belé a vérkeringést. Hiú remény, de néhány perc elteltével valahogy mégis sikerül talpraküzdenem magam. Gyanítom, hogy Gwyn jobban helyeselné, ha ezeket a helyzeteket is mágia segítségével oldanám meg, de ebben a pillanatban nem érzek magamban elég erőt és mentális stabilitást ahhoz, hogy áldozzak.

Piszkosul hideg van; a kifújt levegő kis fehér párapamacsokként kavarog az arcom előtt. Gwyn sehol, de ez egyáltalán nem meglepő: megeshet, hogy az erdőben van, mint ahogy az is, hogy valahol máshol. Általában nem köti az orromra, merre jár.

A fagy a csontomig hatol, a talpam alatt keményre és hidegre dermedt rögökön zörrennek a dérmarta levelek. Hamarosan leesik az első hó, pedig már így is olyan, mintha törött üvegen kéne járnom és aludnom. A maga módján persze ez is megszokható - az álmokkal ellentétben.

Nehéz eldönteni, melyik a rosszabb: amikor a halálukról, vagy az életükről álmodok. Az ébredés így is, úgy is keserves.

Átkarolom magam, hátha így védelmet nyerek a széllel szemben, de amint beérek a fák közé, máris veszít valamennyit az erejéből, és a mozgás is segít, hogy kevésbé fázzam. Csak most veszem észre, hogy eddig milyen gyorsan, felületesen lélegeztem. Az éjszakai erdő a kezdetektől fogva megnyugtatott; köze sem volt az álmaimban újra meg újra felbukkanó áthatolhatatlanul sűrű, irreálisan sötét fenyveshez. 

Többször jártam be ezt az utat, minthogy számon tarthatnám - az utóbbi időben szokásommá vált, hogy éjszakánként legalább egyszer megtegyem. Ismerőssé vált minden fa, gyökér, cserje, a talaj minden egyenletlensége, az állatok neszezése pedig bizarr módon arra emlékeztet, amikor gyerekkoromban félálomban, elalvás előtt azt hallgattam, hogy matatnak a szüleim vagy nővéreim odakint a konyhában.

Félresöpröm a gondolatot, mielőtt újabb emlékfoszlányokat idézne fel, és kissé gyorsítok a lépteimen.

A tó nincs közel, de a séta hossza általában pont elég ahhoz, hogy legyen időm kissé megnyugodni és rendezni a gondolataimat. 

(Néha az a különös érzésem támad, mintha mindig máshol jelenne meg, sosem ott, ahol éppen számítok rá, ami persze badarság, mert ismerem az erdő minden négyzetcentiméterét, és kevéssé tűnik valószínűnek, hogy minden alkalommal átrendezze magát. Ámbár lassan kezdem megtanulni, hogy egyre kevésbé hagyatkozhatom a racionalitásra ebben a világban.)

Eleinte bizonytalanul, tétován, vakon mozogtam az éjszakai erdőben, fenyegetésnek éreztem minden apró zajt, zörrenést,  minden árnyékban veszélyt láttam. Aztán megtanultam használni a szemem, a fülem, az orrom; a vaksötétből lágy, ismerős félhomály lett, az idegen, riasztó hangok információvá váltak. Lassan, szinte észrevétlenül változtam; úgy vált napról napra könnyebbé és ismerősebbé a tájékozódás, mint ahogy a költözés után az új házat szoktam meg.

A tisztás ismét váratlanul bukkant elő fák közül, de minden kétséget kizáróan ugyanaz a hely volt, ahol először találkoztam Gwynnel. A tó szélét már napok óta leheletfinom jéghártya borította, a víz azonban sosem érződött hidegnek - igaz, különösebben melegnek sem, legalábbis nem úgy, mint mondjuk egy melegvizű forrás.

Összeszorítom a fogam, és hosszan, sziszegve engedem ki a levegőt, majd mielőtt meggondolhatnám, lerángatom magamról a felsőm maradékát, és a földre hajítottam az immár felére rövidült szoknyát is. Ez az egyik legnehezebb rész; nem mintha a vékony, szakadozott anyag olyan sokat védett volna a hideg ellen, de a tudat, hogy anyaszült meztelenül álldogálok az éjszakai erdő közepén novemberben, épp elég ahhoz, hogy egész testemben remegni kezdjek. A kést a kezembe véve igyekszem a lehető legkimértebben a vízbe lépni, és nem reszketve, a bőrömet perzselő hideg elől oltalmat keresve belezuhanni. A jégkéreg egy pillanatig a talpam alá simul, aztán halk, éles roppanással megadja magát. A víz itt alig ér a bokámig, de máris érzem a furcsa bizsergést lassan felkúszni a vádlimba, majd ahogy egyre beljebb gázolok, egyre feljebb érni. Mire elérem a tó közepét, és leülök a vízben, már az egész testemet átjárja a különös, de nem kellemetlen, immár ismerős melegség. Lehunyom a szemem.

Belélegez, kifúj. Csak a tüdőmből ki- és beáradó levegőre koncentrálok, arra, ahogy a szívem minden összehúzódásával vért présel az ereimbe, a testem gondosan összehangolt, jól szinkronizált ritmusára. Itt nincsen veszteség, nincsenek rémálmok, hideg, nem vagyok egyedül: kicsi vagyok és jelentéktelen ugyanakkor ez nem félelemmel, hanem megnyugvással tölt el. Életemben először érzem, hogy a része vagyok valaminek, hogy teljesen, tökéletesen belesimulok valamibe, ahol nem számít, hogy csak egy lány vagyok, akinek majd' mindenkije halott, aki nem különösebben tehetséges, szép, okos vagy bátor, és alapjában véve nem rendelkezik kiemelkedő képességekkel. Csak a bőrömet simogató víz létezik, aztán az éles fájdalom, ahogy a penge felhasítja a karomat, a vízzel keveredő vér halványbíbor színe.

Megnyugvás.

Alyssa első napjai

4:17. A Rook házában szobámul kijelölt helyiségbe csupán az utca fényei szűrődnek be…  Furcsán kellemes érzéssel tölt el, ahogy felülök és betakarózom a volt lakásomból elcsórt puha, hosszú szőrű, sötétbarna takarómmal. Mostanság nem alszom túl jól. Szeretném azt hinni magamról, hogy nem azért, ami az elmúlt napokban történt, de azért ekkorát még magamnak sem  hazudhatok, noha megpróbálni meg lehetne. Valahogy önmagam számára is meglepően jól viselem ezt az őrületet. Ehh… Őrület? Valójában ez mind megtörténik, persze egy picit még reménykedem, hogy hátha egy diliházban vagyok valójában és csak valami hülye gyógyszerkísérlet eredményeképp hallucinálok. Ezt a reményt elnyomja az a végtelenül erős belső késztetés, amely arra sarkall, hogy maradjak és tanuljak Rook-tól. Egyébként egészen jó tanár. Megmutat, elmagyaráz, aztán csinálhatom utána. Bár némiképp boldoggá tenne, ha még a mostanitól is jobban tudna rám vigyázni, legalábbis edzés közben. Ha ez így folytatódik, vagy nagyon gyorsan nagyon megerősödöm, vagy nagyon gyorsan kórházba kerülök. Már ha egyáltalán oda vinne és nem valami sámán barátjához. Kinézem belőle, hogy inkább utaztatna a motorján 100 mérföldet, ha kell, akár magához is kötne, hogy ne essek le, semhogy bevigyen egy kórházba. Bár ki tudja. Nem tudok belőle sokat kiszedni. Sőt… Semmit sem tudok belőle kiszedni, amit nem akar elmondani, fölösleges áltatni magamat.

4:30. Ideje felkelnem, különben megint nem fogok délig enni, amikor az első pihenő lesz. Laza 15 perc, amit meditálással tölthetek. *Ezzel fel is áll, s magára ölt egy szürke tréningnadrágot, s egy fekete felsőt, majd lesiet a lépcsőn… Nem túl fitten. Negyed óra leforgása alatt felaprít néhány zöldséget, s valamennyi húst, hogy egy érdekes, pirított zöldséges, húsos kotyvaszt egyen később… Hiába is, a főzési tudása nem az igazi, valójában mindig csak a teste megfelelő ellátásáért evett, sosem az ízek élvezetéért. Motorberregés, Rook isten tudja honnét, de most érkezett meg. A konyhába lépve köszön, majd nekiáll reggelizni*

-Rook. Van egy valami, ami zavar mostanság. Az álmaimban jelenik meg, Rama-ra hasonlít… De a mosolya nem az övé… Az agyoncicomázott, kék bőrű lény és az ő széles vigyora, ami annyira idegen tőle – Ahogy a szavak elhagyják ajkaim, villámcsapás szerű felismerés lesz rajtam úrrá. – Van egy ásód? – Érdeklődöm szerényen, s választ nem várva  indulok is a garázs felé, ahol ilyesmit találhatok. Kabátot húzok, cipőt váltok, s az ásót betekerve indulok el a temetőbe, ahol Eriket helyezték nyugovóra. Ilyenkor még nem sok ember járja az utcákat, aki pedig mégis, inkább a saját teendőit próbálja meg összeszedni a mai napra. Nem igazán keltek feltűnést még egy ásóval a kezemben sem. A tömegközlekedés előnye… Mindenki a maga dolgával törődik. Az átkozott temető persze zárva van még, így hát kénytelen vagyok az ásót áthajítani a kerítésen, majd magam is bemászom. Még mindig kifejezetten sötét van, jó, hogy csak 7-8 körül kel a nap, ez most a segítségemre van. Valahogy az is mázli, hogy Erik kifejezett kérése volt, hogy egyszerű hantolást kapjon… azt hiszem meg is szakadnék, ha óriási márványtömböket kellene megpróbálnom elmozdítani ,hogy hozzáférjek a hullájához. Valahogy erős gyomorgörcsöt érzek… Azóta nem is láttam, mióta meghalt. Mióta Rook áttolt a tarkóján egy karót. Nem-nem – rázom meg a fejem. -Mióta a Giovanni-k megölték és a testét mozgatva meg akartak ölni engem is. Széles farkasvicsorra húzódik a szám, valahogy jó érzés, hogy ezt most senki sem látja… Remélem. Közben odaérek a sírhoz… Még friss a hantolás, így talán nem fog annyira feltűnni, hogy megbolygatom. Laza 45 percnyi megfeszített tempójú ásás után koppan a koporsó fáján az ásó hegye. Felnyitom, s a magasba emelem az ásót. Gyakorlatilag egy lefejezést hajtok végre. Nem fröccsen vér, nincs sikoly, senki sem lát, talán csak néhány éjjeli állat, bár azok talán lassan már elmennek aludni. Még egy temetőőr sem jár erre. Az egész teljesen szürreális, gépies mozdulatokkal csavarom a fejet egy műanyagba, aztán egy zsákba, s a legközelebbi erdő felé indulok, miután visszarendeztem a sírt. Nagyjából. Látogatni most épp úgyse fogja senki, a nagy temetés már megvolt. Mindegy is, sietnem kell… Út közben rádöbbenek, hogy egy nagyobb zöld terület is elég nekem, így hát azt veszem célba, majd mikor odaértem, megállok egy nagy hangyabolynál. – Bocs fiúk, de nincs jobb ötletem. – Ezzel a kicsomagolt fejet belenyomom jó mélyre a hangyabolyba. Azonnal hangyák sokasága lepi el, normál esetben már téli álmot alszanak, azonban kifejezetten enyhe kezdet miatt most még mocorognak… No meg nincs is más választásuk, ki kell javítaniuk a hibát a bolyon. Egy hét múlva visszatérek.

9:00. Visszatértem a házhoz, Rook pedig érdekes mód egész türelmes… Bár talán annyira nem is az. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy mit csináltam és miért. Mindazonáltal 10 perc pihenő után elzavar ruhát váltani, aztán edzés. Ma a szokottnál jóval összeszedetlenebb vagyok, minden második-harmadik ütése vagy rúgása eltalál, s nagyon jól tudom, hogy még így is erősen kesztyűs kézzel bánik velem. Vagy legalábbis nem üt rám akkorát, mint egy vámpírra mondjuk. Szép is lenne, ha mindig csontom törne, valahányszor nem térek ki időben előle… Ütések, rúgások, kitérések, egy kis pihenő, amit meditálással töltök, majd fegyverismeret és használat.

19:00. Mára vége az edzés fizikai részének. Pedig reméltem, hogy előbb elenged, tekintve, hogy később kezdtünk. Hiába is, elég naiv gondolataim vannak néha. Evés… Valami számomra meghatározhatatlan, indiai, zöldséges ételt eszünk épp… Kifejezetten fűszeresen. Tüzet tudnék okádni tőle, pedig jártam Indiában… Noha turistaként, szóval elképzelhető, hogy jóval -az általuk megszokottól- kevésbé fűszerezett ételeket ettem ott. Mindezek után megengedek magamnak egy zuhanyt, ami most sokáig húzódik… Egész nap az orromban volt a nyirkos föld émelyítően édeskés, rohadó szaga… Még szerencse, hogy a hulla nem kezdett el rohadni, legalább valami haszna is van annak, hogy az emberek annyi tartósítószeres vackot esznek, mint amennyit. Elég morbid lett volna lehányni egy hullát. Nagyon erősen kell kényszerítenem magam arra, hogy egy hullaként gondoljak rá, ne pedig akként, aki valójában volt. A forró vízcseppek a már pirossá vált bőrömön gördülnek, csordogálnak kis patakokban, hogy a lefolyóba mossák a szappan maradékát rólam, a hajamból, erre kell figyelnem. Kiállva a zuhan alól végigvizslatom magam… Kék, zöld és fekete foltok tarkítanak… Nincs annyi feketenadálytő krém a világon, ami ezt gyorsan eltüntetné. A szobámban már könyvek várnak. Tanmesék végtelen sorai, amelyeket most, hogy felnyílt a szemem a világ összességére, egészen mást jelentenek a mesék. Vámpír és boszorkányvadászatok, vérfarkasok és tündérek, mozgó fák… Valójában kezdem úgy érezni, hogy érdemes a Grimm fivérek eredeti meséit is újraolvasni. Azt kell mondjam, hogy egészen szórakoztató, bár kifejezetten fárasztó, pláne hogy ki kell jegyzeteljek néhány dolgot.

22:43. Az ágyban olvasásban az az egyetlenegy jó dolog, hogy könnyen el lehet pilledni és elaludni………zzzzZZ